Maria, az alig negyvenéves bukaresti édesanya tragikus haláláról olvastam nemrég, aki éppen egy éve veszítette el a huszonéves fiúgyermekét. Az egyetemista fiatalember úszni nem tudó barátját próbálta kimenteni a háborgó tengerből. Mindkettőjüket elragadták a habok. Maria gyermekének holttestét azóta sem találták meg. Az édesanya menthetetlenül összeroppant. Az azóta eltelt esztendő minden pillanatában elveszett gyermekére gondolt, akinek még a végtisztességet sem adhatta meg. Mariából lassan elfogyott az élet és az élni akarás. Az orvosok tehetetlenek voltak, a nő szervezete végül feladta a küzdelmet.

Újra és újra rá kell döbbennünk, hogy a nyárnak megvannak a maga tragikus árnyoldalai is. Hétről hétre közlekedési balesetek, vízbe fulladások, felhevülés okozta halálesetek hírei jönnek szembe velünk, akár még a saját nyaralásunk ideje alatt is. És ez mind azt jelzi, elég egyetlen pillanat is az élet elvesztéséhez. Ami széttöri, darabokra töri az önfeledt, meghitt pillanatokat. Ami a falnak zúzza a túlélőket, mert nem marad számukra más, csak a Jóbtól látott nyomorúság. Mariát szerető család vette körül, elvesztett fián kívül volt még két leánygyermeke, férje és segítő nagyszülők. De a csapás olyan hatalmas volt, a zuhanás olyan mély, hogy képtelen volt talpra állni. A földi lét már kín volt számára, minden újabb és lepergő pillanatával. Titok számunkra egy emberi lélek rejteke...

Vajon mi marad nekünk ilyenkor, közeliek és távoliak tragédiáit látva? Ugyanaz, mint a saját életünk nyomorúságaiban. Az Istenhez forduló ima. Lentről, a mélységből is. Várva a gyógyító pillanatot, amelyben megélhetjük az Úr csöndes és váratlan ölelését (Ady). Áldozatot hozott értünk az Isten, hogy a hit bizonyossága által kinyíljon szívünkben a boldog feltámadás reménysége. Maria ebben a földi létben már nem talált megnyugvást és gyógyírt. De hátha meglelte az Úr kebelén, ott, ahol már semmi sem fáj... Egy rossz pillanat, és az élet véget ér. Minden baleset és tragédia erről beszél.

De mintha manapság jobban kockára tennénk az életünket. Mintha kevésbé volna meg bennünk az élet féltése, mint évtizedekkel korábban. Nem tanulunk a tragédiákat közel hozó hírekből. Mintha azt hinné az ember, a baj mindig csak a szomszédnál vagy még inkább távoli helyeken, ismeretlen emberek ajtaján kopog. A ma embere nemcsak a tekintélyt nem ismeri már, de az élet féltése is távol került tőle. Vele nem történhet meg! Jön-megy az út közepén, oda sem néz, neki elsőbbsége van, kerüljék ki, álljanak meg... Aztán valaki nem áll meg... És egy pillanat leforgása alatt elveszítheti azt, amire ő könnyű szívvel nem ügyelt. Pedig csak a számítógépes játékok lövöldözőinek van több élete. A miénk egyetlen, drága és sérülékeny.