Ugyanúgy látja a női lelkészek helyét-szerepét a nyugdíj előtt, mint induláskor?

Amikor 1986-ban beiktattak női lelkipásztornak Tabon, úgy gondoltam, ugyanazt a teret kell a női lelkészeknek elfoglalniuk, mint a férfiaknak. Most, a pályám végén azt látom: a gyülekezetvezetés olyan speciális készségegyüttest kíván, amely sokkal gyakrabban van meg a férfikarakterben. Ezért vészjelnek tartom, hogy egyre kevesebb férfi választja a lelkészi hivatást. A tabi évek kivételével vagy beosztott lelkész volt, vagy sajátos területeken mozgott.

Beszélne pályája némelyik állomásáról?

Onnan kezdem, hogy harmadéves teológusként megkérdőjeleződött bennem a hivatásom. Úgy éreztem a késő Kádár-korban, hogy ez az egyház ki van szolgáltatva a hivatalos rendszernek…

Közbevetőleg: miért volt jól értesült az egyház fogyatkozásairól?

A teológia alatt találtam el a rendszerellenesnek számító Németh Géza körébe, róla korábban levették a palástot. Ott azonosultam bizonyos egyházkritikai meglátásokkal.

Ám Fülep Lajos és Kiss Géza református lelkészek háború előtti példája egyszer csak felragyogott előttem. Mindketten eredeti terepükön álltak helyt, krízishelyzetben lévő baranyai falvakban, a töredező, egykéző, pusztuló reformátusság körében. Frissen végzettként ezen felbuzdulva céloztam meg Pestről a szórványt: Tabot és körzetét Somogyban – terep- és gyülekezetvezetési ismeretek nélkül. A gyakorlatban ízlelgethettem az igei biztatást: „Ne félj, te kicsiny nyáj...” Később még egyszer választottam szórványhelyzetet. Budapesten az Erdélyi Gyülekezetben dolgoztam csaknem egy tucat évet. A fővárosban szerteszét élnek az erdélyi magyarok, rengeteget dolgoztunk, hogy közösséggé váljanak. Megindított a helyzetük. A rendszerváltozás után románozták őket, hivatalokban packáztak velük.

Szeret a vesztes helyzetűek védelmére kelni?

Édesanyánk este bibliai történeteket mesélt nekünk. Nekem abból az jött át, hogy Jézus mindig a veszendők, vesztesek mellé állt. És főleg, hogy az elveszett bűnösökért halt meg. Ehhez a Jézushoz igyekszem elvezetni úgy általában is az embereket. Előzmény lehet az is, hogy a bátyám betegen született, sokat csúfolták, szenvedélyesen kiálltam mellette. Szüleink korán elváltak, a családfő helyére kellett állnom. Idesorolhatom azt is, hogy még Somogyban nevelőszülőként magamhoz fogadtam egy konok, elszánt, cigány kamaszlányt. Gigi így nem kallódott el. Most is nálam él, dolgozik és egész érdi környezetével remek kapcsolatot ápol.

Egyenes út vezetett az ön megtéréséhez?

Az általános iskola felső tagozatában az ateista légkör miatt kezdtem úgy gondolkodni, hogy Isten nélkül is lehet jónak lenni. Azonban id. Simonfi Sándor rákospalota-óvárosi lelkész a konfirmáció-előkészítő órákon megadta a jó irányhoz a szellemi muníciót. Középiskolásként részt vettem nyári debreceni kántorképző táborokban, ezek még inkább a hithez vonzottak. Ott sejtettem meg, hogy a teológiára kell mennem. A vidéki lelkészi években aztán felismertem, hiába hősködik az ember, az Úristen nélkül egyszerűen nem megy…

Hogyan tud továbbra is a vesztesekhez húzni, ha tizenkét éve a Budahegyvidéki Református Egyházközség beosztott lelkésze?

Annak idején Szabó Istvánhoz mint püspökömhöz fordultam szolgálati helyért, nem gondoltam volna, hogy ezt a saját gyülekezetében ajánlja fel. Sok családtörténetet ismertem meg itt, amelyekben rendre felbukkantak vesztesek. Jellemzően ez az a réteg – a keresztyén történelmi középosztály –, amelynek előző nemzedékét a kommunizmusban nagyon megtaposták. De a második-harmadik nemzedék újra felküzdötte magát, nem veszítve el a hitét. Itt a gyerekmunkát fogom össze 3–12 éves korig, az idősek bibliakörét, illetve a felnőttkonfirmációs képzést is én tarthatom.