Választások, tisztségek, kampány. Utóbbi mifelénk kétségkívül elindult. Talán ezért gondolkodom többet mostanában ilyesmiről. És mert jó és igaz dolgokat hallottam mostanában a vezetéssel kapcsolatban. Augusztus huszadikán Szent István intelmeit a református Für Anikó előadásában hallgathattam a Pannonhalmi Főapátságban, és megcsapott kétszer is a „zsarnok” szó Nádasdy Ádám kortárs, még sosem publikált fordításából: az egyik helyen azt említette, a királyság türelem nélkül zsarnokság.

A másik helyen az irgalommal hozta hasonló összefüggésbe a szöveg. Ma pedig érdekes pszichológiai podcastot hallgattam arról, milyen a rossz és a jó tekintélyszemély és autoritás. Hogyan lehet káros és traumatizáló – mint egy a bizalommal visszaélő, abuzáló pedagógus, vagy mint egy a fájdalmunkat semmibe vevő, kiégett orvos –, vagy hogyan tudja fejleszteni a személyiséget. Itt egy másik fontos mondat hangzott el: az az autoritás jó, amely nem akar függőségben tartani. Talán ezt tartottam mindig is az egyik legfontosabb református előnynek: hogy felnőttségre, önálló hitgyakorlásra, saját imádságra és igeolvasásra buzdít.

Milyen nagy dolog, hogy bár Isten Atyaként mutatta meg magát, mégsem apáskodó. Az a szülő, aki belebocsátkozik Ábrahám alkudozásába, vagy hagyja Jónásnak megtapasztalni a saját választása következményeit egy hal gyomrában, mindenhatóságában is felnőttségre, felelősségre hív, akkor is, ha mellette a magunk legnagyobb szerepvállalásai is eltörpülnek. Szeretném, ha ezt mindenki tudná. Ha az egyház margóján billegő emberek nem úgy gondolnának Istenre, mint valami mennyei csendőrre, vagy akár szerető, de őket önállótlanságba taszító, leereszkedő valakire, aki majd azért akaratunk ellenére is elkormányozgat, akár manipuláció árán is... Szeretném, ha úgy gondolnának Istenre az emberek, mint a nagyon jó vezetőre, akit sosem kaptak meg. Vagy megfordítva: ha volt már vezető, akihez reményeket fűztek, de nem váltotta be azt, jó lenne tudniuk, hogy Isten viszont igen. És talán épp azért nem váltja be egyetlen földi halandó sem az egyenességéhez, bölcsességéhez fűzött vágyakat, mert magára Istenre vágyunk akkor, amikor jó autoritást szeretnénk. Ennek az istenarcú vágynak a mércéjén pedig nem csoda, ha a teremtmények és ideáik elbuknak.

A kiszolgáltatottsághoz bátorság kell, ahhoz, hogy kiszolgáljanak, csak pofa. Az őszinteséghez önkritika kell, a hazugsághoz csak hangerő. A követéshez alázat kell, a vezetéshez csak pozíció. Ezzel egyúttal egy dolog válik láthatóvá: az a lehető legkevésbé rossz vezető, aki magát félrerakva igyekszik Isten akaratát megvalósítani. Aki a maga autoritásában is gyermek, szolga, alárendelt, méghozzá a legigazabb királyé, a legirgalmasabb bíróé és legszigorúbb apáé.