Hajszálrepedések jelennek meg az emberek között a fiatal egyházban, zúgolódás, zsörtölődés. Egyre több az ember, több a feladat. Az apostolok ráébrednek arra, hogy valamit tenni kell. Összehívják a gyülekezetet, azaz nem csak egymás között döntenek. Bátran szembenéznek saját korlátaikkal: nem bírják már ekkora léptékben ugyanazt a munkát. Ezek után mernek kitalálni valami újat: olyan új szolgálati egységet, amelyen belül megfelelő embereket választanak a megfelelő pozícióra – gyakorlatias és lelki szempontokat egyaránt figyelembe véve. Olyan személyeket jelölnek ki, akik értik a görög anyanyelvű tagokat, az egyikük ráadásul prozelita (pogányból lett zsidó) is, ezenfelül a Szentlélek vezette. Szép minta ez minden időre, a mi korunk problémáira.

Bír 16.

15. zsoltár

Létező jelenség az, hogy valakit Isten áldása kísér, hogy a tetteiben, a szavaiban, a többi emberrel való kapcsolatában megjelenik valami sokkal több az emberinél. Tamás erre mutat példát. Kegyelemmel és erővel telve áll neki a szolgálatnak, olvassuk, és tetteit jelek és csodák kísérik. Nem marad hatás nélkül, Isten mellé áll. Vitatkoznak vele, de nem tudnak nyerni, Isten a vitában is hozzáteszi a magáét, a Szentlélek nem hagyja magára. Áldás van vele. Aztán amikor hazug módon vádolják a nagytanács előtt, a tanácstagok azt látják, mintha ragyogna, arca olyan, mint egy angyalé. Isten áldása megnyugodott rajta, a leginkább szorított helyzetben is, akkor, amikor törvénytöréssel vádolják, arca olyan, mint egykor a törvény hozójának, Mózesnek. István élete közvetlenül kapcsolódik Urához, és ez mindenen meglátszik. Lehetséges az, hogy Isten áldása kísérje az életemet. Hogy a tetteimhez, a szavaimhoz, a munkámhoz és a szolgálatomhoz Isten hozzátegye a magáét, azt, amit csak ő tud. István a példa, és az, ahogy ő van jelen, megmutatva élete által Urát, akit követett, bármit hozott elé az élet.

Bír 17

157. dicséret

Istvánra hazug módon azt mondják, hogy istenkáromló, hogy Mózes és a törvény ellen beszél. Ő válaszol, igaz történetet kezd elbeszélni, amelyet a vádlói nemcsak hallottak már, de ismertek, ez Isten népének története. A kérdés itt az: kiben folytatódik? A vádlók korrupt, képmutató és megkövesedett vallásosságában vagy Jézus tanúiban, a velük történő eseményekben? Ez nem csupán egy nép története, hanem a dicsőséges és hatalmas Isten embert mentő szeretetének íve. Ahogy az öreg és gyerektelen Ábrahámot megszólítja, valami teljesen új kezdődik, nemcsak a földi pályáját már lezárni készülő ember életében, hanem az emberiség világában is. A dicsőséges Isten bejelentkezik, és azt mondja, hogy ettől fogva együtt folytatják az utat, ha igent mond Ábrahám. És igent mond, megmozdul, elindul, és így kap jövőt. Egy ember, majd egy család, aztán egy nép... Végül Jézus által bárki, aki hajlandó megmozdulni, elindulni, amikor a dicsőséges Isten megszólítja, és azt mondja, tartson vele, higgyen benne. Ismerem én is ezt a történetet. De látom-e benne magamat? Hogy a végén ott vagyok én is mint megszólított, olyan, akinek új jövőt adott az Isten.

Bír 18

830. dicséret

István folytatja a történetet – Isten és ember közös történetét. A fókuszban Mózes, Isten különleges embere. Mózes életének fordulópontja az, amikor Isten megszólítja és elhívja a lángoló csipkebokornál. Szent föld, olvassuk. Megszentelt hely, pedig a senki földje. Nem templom, nem szentély, nem emlékhely, hanem a pusztában valahol. (Persze, mi már tudjuk, hogy ott, a Hóreb hegyénél lényeges események fognak történni, de akkor Mózes még nem sejti.) Szent hely, de nem a koordináták miatt, hanem mert ott szólal meg Isten, ott szólítja meg Mózest. Szent hely, mert a találkozás helyszíne. Amikor megszólít az Isten, amikor megtorpanásra és újratervezésre indít az Ige, amikor párbeszédbe kerülök az Úrral, akkor ott az szent hely és szent idő. Amikor maga Isten szólít meg és formál, alakít, gyógyít és küldetést ad – az ott szent idő és szent hely. Az ilyen mindig fordulópont, szakaszhatár. Mint Mózesnél, aki másként indul vissza a családjához, mert tudja: Isten új célt és új feladatot adott neki. Boldog, aki megtalálja a maga szent helyét, azt, ahol és amikor Isten megszólítja és új útra állítja. Mint Mózest, mint Istvánt.

Bír 19.

616. dicséret

Amikor Tamás elmondja a nagytanács tagjainak, a vádlóinak a saját népük történetét, valójában tükröt tart eléjük. Hogy milyen az, amikor Isten közelségének ajándékát eltolják maguktól, nemet mondanak arra az örökségre, amely Ábrahámé, Józsefé, Mózesé, Dávidé, Salamoné. Most épp Jézusra, újra és újra, és így Istenre is, aki Jézusban szabadítóként érkezett. Szomorú nem élni a lehetőséggel, nemet mondani Istenre magára, ellene szegülni a Szentléleknek, aki lehetőséget ad a csatlakozásra. Az apostolok igehirdetései, István tanúságtétele mind egy-egy meghívó. Ahogy régebben a próféták szolgálata. Meghívó a megtérésre, szakítani azzal, ami elválaszt az Istentől és az élettől, és csatlakozni az életet adó és halált legyőző Istenhez. Ezek az emberek nem voltak távol, ismerték az Írásokat, a törvényt, hivatkoztak őseikre és vallásukra. És mégis nagyon távol voltak, mert pont a lényeg maradt ki, a megmentő és megtartó kapcsolódás az Igazhoz, Jézus Krisztushoz. Ezt a tükröt felém is tartja István. Hogy tisztán lássam magam, hogy tudjam, közel vagyok-e Istenhez, vagy éppen távol tőle.

Bír 20

583. dicséret

István élete megpecsételődik, vádlói szívéig nem jut el az üzenet, épp ellenkezőleg, haraggal és gyűlölettel fordulnak felé. A túlerő elsodorja a diakónust. Látszólag vége van István történetének. Látszólag bezáródik előtte minden, ahogy ráborul a tömeg, kövekkel a kézben. Látszólag elbukik. De ez nincs így. Amíg a tömeg látása beszűkül, a harag és a pusztításvágy, a látszólagos túlerő és erő „leárnyékolja” őket, István előtt kinyílik a világ. Tisztábban lát, mint bárki, nagyobb perspektívája lesz az életre élete utolsó perceiben, mint a magukat győztesnek gondoló vádlóknak. A győztes és feltámadott Jézus Krisztus egy másodpercre sem hagyja magára a tanúját. És István már tudja, hogy ő győzött, övé az örök élet, hogy meghalhat most, de ha meghal is, él, hisz az ő Ura nagyobb, mint a halál. A köveket szorongató tömeg győzelme is csak látszólagos. Nekik nem marad örökségük, Istvánnak, az első keresztyén vértanúnak igen. Ez a keserű történet, István halála a szomorúság fölött is reményt ad a ma tanúinak. Jézus Krisztus mellett állni, őt képviselni még ellenszélben is, még nehézségek között is, akár életünket kockáztatva is, győzelem. A hit látása ajándék, és azok kapják, akik kitartanak.

Bír 21

584. dicséret

Szép virág a pitypang, még ha sok van is belőle, megragadja a szemet, ahogyan sárgállik a zöld réten. Azután jön az átalakulás, a szirmokból pihék lesznek, majd átfut valaki a réten, a cipő nagy erővel csapódik a virághoz, és leszakadnak a pihék, viszi őket tovább a szél. Mondhatjuk, hogy ez rossz a pitypangnak. Elveszíti a szépségét, ott marad egy kopasz gömb a szár tetején, lehet, bele is törik, bele is pusztul. De közben a szél által elsodort magok ezer irányban szállnak messzire, és talajt érve kihajtanak, ők maguk is virágokká lesznek. Rossz a jeruzsálemi gyülekezetnek, minden keresztyén közösség ősének, ami velük történik. István halála után beindul az üldözés, keresik, kutatják őket, börtönbe kerülhetnek. Az eddigi felszabadult építkezés helyett bujkálni kell, megtörik minden. De közben akik szétszóródnak, viszik magukkal az Igét és hirdetik. Magok, amelyek talajt érve kihajtanak, kivirágoznak, termést hoznak. Az üldözők nem is tudják, de segítik azt, amit meg akartak akadályozni – hogy Jézus evangéliuma minél több emberhez eljusson. Tertullianus írta: „A mártírok vére magvetés.” De ez nem csak az ősgyülekezet idején volt igaz, nem csak Tertullianus idején – a II–III. század fordulóján. Azóta is, ma is. Ez is Isten kegyelme.

4Móz 1

331. dicséret