Besírunk!

A mai nyelvhasználat nemcsak alapszófajokat (fogalomszókat, pl. ige, főnév), hanem viszonyszókat (segédszókat) is elcsépel: burjánzó divatmorféma lett pl. az ősi be- igekötőnk. Alapjelentését (tehát ezt: ’valamely zárt tér belsejébe irányul’: betér, beenged stb.) sűrűn – és olykor messze – elhagyja.

Használói például a cselekvés megkezdődését akarják érzékeltetni vele: „Bekezdett a pólóválogatott” (értsd: sikeresen, győzelemmel indította a szereplést a világligában). Újabban a folyamat elkezdése (igével: kezdenek) helyett is szerepeltetik – kifogásolhatóan: „Bekezdenek a magyar bunyósok Rióban” – olvashattuk a médiában egy korábbi olimpia ökölvívótornájának nyitása előtt.

Máskor mozzanatosságot kívánnak kifejezni ennek az igekötőnek az alkalmazásával: „Mikor megláttam, bedobbant a szívem”. Szabatosan: megdobbant. Gyakran pedig befejezettséget: „mire visszaértem, már befoglalta a konyhát”. Az itt homályos jelentésű szót így kell értenünk: ’egészében, teljes mértékben elfoglalta, birtokba vette’. Ma a választékos stílusban a citált szavaknak többnyire az el- igekötős formája a szabatos: (el)kezd, megdobban, elfoglal.

A jelentésbővülés tehát olykor követhetetlen, így gyakran nehéz pontosan megragadni a szó értelmét. Egy szlengszótár szerint aki besír, az könnyezve nevet, kicsordulnak a könnyei a nevetéstől. Pl.: „Ennyi bohóctól még én is besírok”; „ezen besírtam a röhögéstől”. De lelhetünk példát e jelentésre is: ’megindító, megrendítő, szívbe markoló élmény hatására sír’: „bevallom, a végén besírtam”; „borzalmas, szívszorító, majdnem besírtam rajta”. Az is megesik, hogy az említett parttalan jelentésváltozás következtében – pl. értelmezést segítő szövegkörnyezet híján – homályban marad a közlés értelme: Besírok! Épp ezért nélkülözhetetlen a pontos fogalmazás.

Mert nem mindegy, hogy valaki sír, elsírja magát, azaz sírva fakad – vagy könnyesre neveti magát.