Sok évtizeddel ezelőtt vasárnap délutánonként gyakran bekopogott hozzánk egy-egy rokon, barát, ismerős. Nem volt előzetes időpont-egyeztetés, egyszerűen csak nyílt az ajtó, és betoppant egy-egy látogató. Elidőztek néhány órát, közben valami az asztalra is került, mi, gyermekek pedig jókedvűen viháncoltunk a felnőttek társaságában.

Azóta az egykori rokonok, barátok, ismerősök már rég a temetőbe költöztek. Mi pedig már jó ideje nem vagyunk viháncoló gyerekek, hanem homlokot ráncoló felnőttek. És már nincsenek váratlan látogatások sem. Kihullt az életünkből ez a fajta kapcsolattartás. Helyette a közösségi média végeláthatatlan, folyton áramló információs sztrádája sodor csak elénk egy-egy ismerőst, eseményt, ünnepet és gyászt. Ha az algoritmus is úgy akarja. Az egykori jókedvű együttléteket felváltották a csupán néhány pillanatnyi erőfeszítést és figyelmet igénylő hangulatjelek, lájkok, posztok.

Ma ez a torz, minimalista kapcsolattartás jellemez minket. Miközben valaki elmélyülten görgeti a hírfolyamot, néhány pillanatra a szeme elé kerülünk. Nyom egy lájkot, küld egy szívecskét, odaírja egy-egy életeseményünk mellé, hogy „gratulálok” vagy éppen „őszinte részvétem”. Ez maradt a régi idők házak előtti padjaiból, a vasárnap délutáni sétákból, a jókedvű rokonlátogatásokból, ahol nem múlt el névnap találkozás, koccintás nélkül. A gyermekeink már nem is ismerik azt a másik időt, a régmúlt közösségi életét. Esetleg mesélünk nekik róla, hogy milyen volt mindenre ráérni. Személyesen ismerni az unokatestvért, látogatóba járni egymáshoz.

A gyorsuló idő a hitéletünkben is változást hozott. Ahogy kikopnak az életvitelünkből a csendes, elmélkedést igénylő dolgok, mint például az olvasás, ugyanez érvényes az imádságra, az istentiszteleti és otthoni csendességre. Csak ragaszkodással lehet megtartani ezeket, ha az életemben rendje van a mindennapoknak. Ha nem tudok megállni, lassítani, akkor értelemszerűen nem fogom keresni a templom csendjét, az istentisztelet békéjét, mert túlpörgő életem nem tud mit kezdeni az elmélyüléssel, a lelki stációval. És szép lassan kikopik belőlem a lét ezen formája. Már nem jutnak el hozzám Isten válaszai.

Az ember lelkében ma zsúfoltság van. Nincs hely az istentisztelet örömének, a hálaadásnak, az Istennel beszélgető csendnek. Ennek eredménye a kapaszkodó nélküli ember.

Mégis van remény. Mert ha Isten elhívott, ha benne van a nevem az ő tervében, akkor soha nem mond le rólam. Tarsísi társasutazásomon is rám talál, és rendel bálnát vagy bármilyen más sötétkamrát, amelyben csak a két összekulcsolt kéz marad nekem, meg a rám szakadó csend. És kezdetét veheti egy hosszú beszélgetés az Úrral.