2007 óta a világjárvány kitöréséig minden nyáron megrendezték a találkozót. A szünet után kellett-e változtatni a rendezvény koncepcióján?

Az évek alatt célunk nem változott. Ahogy a gyülekezetek, úgy az egyház diakóniai intézményei is egymástól elszigetelve működnek. A vezetők szakmai konferenciákon találkoznak ugyan, viszont a többi munkatársnak ritkán van alkalma erre. Ebben segít a diakóniai piknik, amely lehetőséget ad arra, hogy a szolgálatot végzők épüljenek egymás hite által, közöttük barátságok, ismeretségek szövődjenek.

Száznegyvenegy gyülekezet tart fenn diakóniai intézményt, ezekből mintegy nyolcszáz munkatárs jelentkezett. Óriási az érdeklődés, azt is mondhatnánk, hogy a református diakóniában dolgozó 7300 kolléga közül minden tizedik részt vesz.

Mennyire volt kézzelfogható a korábbi találkozók hatása a hétköznapokban?

A visszajelzések alapján fontos szerepük van, mert lehetővé teszik, hogy gondozó a gondozóval, ápoló az ápolóval, diakónus a diakónussal megismerkedjen. Így a mindennapokban már könnyebben emelik fel a telefont szakmai kérdéseknél, könnyebben fordulnak segítségért ahhoz, aki hasonló munkakörben dolgozik, hogy megkérdezzék, van-e ebben vagy abban a kérdésben tapasztalata, vagy hogyan küzdött meg hasonló problémával.

Milyen hosszú távú céljaik vannak a rendezvénnyel?

Minél többek számára szeretnénk lehetőséget adni a részvételre. Ám a legfontosabb célunk, hogy az egyes szakterületekhez tartozó intézmények munkatársai, például a fogyatékos embereket vagy a szenvedélybetegeket segítők évente többször is találkozhassanak szakterületi konferenciákon. Ma is működnek szakmai műhelyeink egy-egy szakterületen, ezeket szeretnénk még inkább kinyitni.

Mennyire készek a reformátusok önkéntes diakóniai szolgálatot vállalni?

Munkatársaink rendkívül elkötelezettek, például a Szeretethíd mindkét napján vállalnak önkéntes szolgálatokat intézményi teendőik mellett. Azaz nemcsak munkaidejükben, munkahelyükön, hanem azon kívül is szolgálatkészek. De a reformátusokra általánosságban is jellemző az önkéntesség, az említett májusi Szeretethíd vagy a decemberi Nyilas Misi programok azt mutatják, hogy a gyülekezetek alig várják, hogy megszólítsák őket és segíthessenek, szívesen látogatják a diakóniai intézményeket is. Komolyan veszik a hitüket.

Sokat halljuk, hogy elhidegült társadalomban élünk. Mennyire foglalkoznak az emberek az elesettekkel?

Egyrészt azt látjuk, hogy valóban individualizált és atomizált a társadalmunk, sokan mennek el közömbösen rászoruló emberek és nehéz élethelyzetek mellett, ugyanakkor rengeteg az ellenpélda is. A háború kitörésekor negyvennyolc órán belül kétezer önkéntes jelentkezett a szeretetszolgálatnál. Ha az embereket megérinti a krízis, akkor a szívük megnyílik, és elindul a kezük. Fontos tényező a hitelesség is: a segítőnek bíznia kell abban, hogy felajánlásával jókor, jó helyen, valóban rászorulón segít. Ma sok csalódás éri az embereket, a nem hatékonyan hasznosuló adományok visszatetszést, megbotránkozást szülnek, visszavetve az adakozókedvet. Ezért felelősségük az egyházi szervezeteknek és a Református Szeretetszolgálatnak is jól és a valóban rászorulókat segíteni, valamint edukálni az adakozókat abban, hogy lássák: felajánlásuk milyen formában válhat hasznossá