Napjaink sokszor hangoztatott szállóigéje: „Mindenki azt csinál, amit akar.” A közösséggel szemben a hangsúly áttevődött az egyénre, az egyén érdekei kerültek előtérbe. Nem az a kérdés, hogy az, amit teszek, hogyan hat az engem körülvevő kisebb vagy nagyobb közösségre, hanem egyedül csak az, hogy nekem mi jó. Ennek romboló és káros hatásait láthatjuk erőteljesen világunkban. Nem véletlenül figyelmezteti a korinthusiakat Pál apostol: „Minden szabad nekem, de nem minden használ” (1Kor 6,12).

Heti igeszakaszaink sorában, A bírák könyvében két helyen is a következőket olvashatjuk: „mindenki azt csinálta, ami neki tetszett” (Bír 17,6), „mindenki azt csinálta, amit jónak látott” (Bír 21,25). Az Egyiptomból megszabadított nép a honfoglalás után úgy gondolja, hogy önkezébe veszi sorsát, és azt csinál, amit akar. Ha akarja, akkor idegen isteneknek tömjénezik (vö. Bír 17,1–13), ha azt akarja, akkor kiolthatja a másik ember életét (Bír 19,22–30), ha úgy akarja, akkor a saját testvére ellen harcol (Bír 12,1–7). Miért viselkedik és gondolkodik így Izráel? Azért, mert „abban az időben nem volt király Izráelben” (Bír 17,6; 18,1; 19,1; 21,25). Nem volt olyan személy, aki uralkodott volna felettük, csakhogy elfelejtették, hogy van királyuk, mégpedig maga az Úr. Őrá kellett volna figyelniük és hallgatniuk, őt követniük és neki engedelmeskedni.

Vajon ma kire figyelünk és hallgatunk? Uralkodókra, vezetőkre vagy arra az Úrra, aki mindenek fölött uralkodik, aki elküldte Fiát, Jézus Krisztust, hogy megváltsa ezt a világot? Figyeljünk egyedül rá egyénileg és közösségileg, hogy immár ne a mi, hanem az ő akarata legyen meg. „Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónomon; mint ahogyan én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónján” (Jel 3,21).