Péter nem érti, mi ez a látomás. Tudja, hogy fontos, hiszen Istentől jött. De miközben próbál rájönni a rejtvény nyitjára, az események már jóval előbbre tartanak. Nem Péteren múlik, nem ő irányít. Isten az, aki összefűzi a szálakat. Péter még a látomásáról elmélkedik, és közben már megérkeznek Kornéliusz küldöttei. Isten több szálon készít elő egy rendkívül lényeges találkozást: ez sok változást hoz majd az egyház életébe. Mi, emberek, hiába akarunk ebbe belepillantani, csak részletét látjuk, csak töredékét fogjuk fel annak, amit Isten tesz, amit velünk és közöttünk tesz. Ez a történet arra bátorít, hogy inkább bízzam magam Istenre. Higgyem el, hogy az ő terveiben már sok olyan is formálódik, aminek részese vagyok. Rá kell bízni magamat, hogy felismerjem, mikor kell szólnom, mikor kell cselekednem. Mint itt Péternek, aki behívja és vendégül látja a követeket. A cél nem Péter nagyobb tudása, hanem az egyház forradalmi létének újabb szintre emelése. Az apostol, a kegyes Kornéliusszal és a családjával együtt, csak eszköz. Áldott eszközök, amilyenek mi is lehetünk.

4Móz 7,1–41

8. zsoltár

Isten előre elmagyarázta Péternek, hogy át kell lépnie egy határt. Amint olvassuk, úgy tűnik, minden annyira természetes volt, annyira magától értetődő. Kornéliusz várta Pétert, összehívta a rokonait, a legjobb barátait, azt akarta, hogy Isten szeretetében osztozni tudjon a számára legfontosabb emberekkel. Nem kell leborulni Péter előtt, ő is egy a Jézus Krisztus által megszólított emberek közül, aki bemegy abba a házba, és végzi a feladatát: hirdeti az evangéliumot. Két látomás – két válasz két imádkozó embernek, egymást metsző utak, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna: a pogány százados és a zsidó apostol ugyanazt az Urat áldja, ugyanazt a Szentlelket kapja, ugyanabban a keresztségben részesül. Pedig micsoda akadályok, árkok és falak húzódtak közöttük! Isten viszont egy alapra akarja hozni őket, hogy Péter által hangot kapjon az igazság: Isten nem személyválogató, nem a mi árkaink, falaink mellett néz ránk. Bárcsak ma is, közöttünk is, a mai egyházban is ennyire magától értetődő volna Péter mondata, és Istent követve meg tudnánk haladni mindazt, ami szétválaszt!

4Móz 7,42–89

651. dicséret

Jeruzsálembe érkezve Pétert értetlenség és ellenkezés fogadja, amiért megszegte a zsidók törvényeit. Péter nem tesz mást, csak elmondja, ami történt. Nem védekezik, nem támad vissza, hanem lefesti a többieknek, hogy végig Isten volt az, aki cselekedett. Ami itt történt: az Isten aktivitása. A gyümölcsök pedig magukért beszélnek. „Ki vagyok én, hogy akadályozzam Istent?” – mondja ki Péter a fontos mondatot, amelyet az Ige a mi szívünkre is helyez. Ki vagyok én, hogy igent mondjak arra, amire Isten nemet mond? Hogy nemet mondjak arra, amire egyértelmű Isten igenje? Ki vagyok én, hogy ellene menjek az én Uramnak? Követnem kell, mennem kell utána, és közben tanulnom tőle, közben magasztalni mindazért, ami történik. Ki vagyok én, hogy akadályozzam Istent? Tanítvány vagyok, visszafogadott gyermek, megszabadított és a nyájhoz visszaterelt bárány. Ne gondoljam magamat nagyobbnak Istennél, mert a hívő gőgje bukásra van ítélve!

4Móz 8

237. dicséret

IX.27. SZERDA

(26b) „A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” (ApCsel 11,19–26)

Keresztyének vagyunk: így határozzuk meg magunkat, hitünket, vallástételünket, ez természetes. Lukács leírja nekünk, hogyan született meg ez az elnevezés. Antiókhiában néhány ismeretlen hívő nemcsak a zsidóknak, hanem hellén kultúrájú embereknek is hirdette az evangéliumot. Bátorságukat megáldotta az Úr, elindult egy később meghatározóvá váló gyülekezet. Először Barnabás csatlakozik hozzájuk, majd bölcsen felismerve a közösség igényeit, maga mellé hívja Sault is. Itt kapják Jézus Krisztus tanítványai ezt az elnevezést a város lakóitól: Khrisztianosz, azaz Krisztust követők, Krisztus-pártiak, Krisztushoz tartozók. John Stott összegyűjti, Lukács miként nevezi a keresztyéneket: tanítványok, szentek, testvérek, hívők, üdvözülők, az Úr útjának hívei. Ehhez csatlakozik a félig-meddig gúnyolódó (de nem rosszindulatú) kifejezés. Keresztyének vagyunk – és ez sokkal több szociológiai, vallástudományi vagy történelmi meghatározásnál. Antiókhiában találóan olyan embereket hívtak így, akiknek Jézus Krisztus volt életük középpontja és vezetője. Keresztyének vagyunk – ez ezt jelenti: kegyelem, hogy a világ Urához tartozunk, hogy maga mellé emelt minket.

4Móz 9

449. dicséret

Egy élő közösség életjelei. Az egyik, mint az előző szakaszban láttuk, a misszió. A másodikról pedig itt olvasunk. Ez a diakónia, a szeretetből jövő szolgálat, segítség másoknak. A mai egyházban is életjel, ha van diakónia. Gyűjtések, anyagi és szakmai segítségnyújtás betegeknek és rászorulóknak – közösségen belül és kívül. Azonnali lépések, ha valahol testvérek bajba kerülnek. Mai Igénk szép mintát ad nekünk. Azt látjuk, hogy a segítség szabad elhatározásból jött, nem parancs és nem felsőbbségi utasítás: beleérző és féltő szeretet indította el. Mindenki részt vett benne, az egész közösségben konszenzus volt, hogy segíteni kell. Mindenki, de nem ugyanúgy, hanem erő és lehetőségek szerint – érett és szép belső érzékenységet mutat, hogy az erősek többet bírnak, a gyengék kevesebbet, de ebből nincs probléma. Végül látjuk, hogy nemcsak felbuzdulás volt, hanem gyümölcse is lett, amelyet el tudtak küldeni, valós segítséggé lett az adomány.

4Móz 10,1–10

225. dicséret

Az egyházat csapások érik egymás után. Heródesnek politikai játszma volt csupán, hogy a keresztyénekkel kegyetlenkedjen. Elveszítik Jakab apostolt, majd Pétert is elfogják, börtönbe zárják, hogy páska után nyilvánosan mondhassák ki a halálos ítéletet. A Krisztus-hívők Heródes szemében feláldozhatók voltak, egy kis szekta, amelyet ha eltüntet, azzal politikai gesztust tehet a zsidó vezetőknek. A hatalom szemében feláldozhatók, de a sajátjaik szemében hús-vér emberek, akiket elveszítettek, Isten számára pedig gyermekek. Valamit tenni kell. A gyülekezet számára, mivel Heródeshez mérhető emberi hatalmuk nem volt, az imádság marad. Az imádság nem pótcselekvés, itt sem. Valódi tett, igazi eszköz. Nem időpazarlás, hanem közbenjárás valakiért. Bár emberi hatalom nincs, a legnagyobb hatalomhoz oda lehet fordulni. Imádkozni lehet akkor is, ha semmi más eszközünk nincs – semmi nem tudja elvenni tőlünk. És imádkozni kell akkor is, ha tudunk mást is tenni. Ez valójában mindig feladat a számunkra.

4Móz 10,11–36

774. dicséret

Péter egy angyal segítségével csodálatos módon kiszabadul a börtönből, majd csatlakozik az övéihez. Nagy esemény történik, az apostol megmenekül! Akár ennyiben is össze lehet foglalni, ami itt történik. De ez így kevés. Ez a rész sok személyes rezdülést és érzelmet enged látni. Zavarodottság, elhamarkodott mondatok, kirobbanó öröm, csodálkozás, értetlenség. Ahogy Péter csak megy az eseményekkel, lehulló rácsokon és bilincseken át, és utólag döbben rá, mi történt vele. Ahogy Rodé hirtelen örömében ki sem nyitja az ajtót, hanem rohan szólni az imádkozóknak, hogy Péter itt van. Ahogy azok, akik Péter szabadulásáért imádkoztak, letorkolják, hogy az nem lehet. Ahogy Péter kénytelen tovább zörgetni, és amikor végre beengedik, alig tudja elmondani – az elszabadult örömben – magát a csodát. Ez a csoda emberekkel történik, olyanokkal, mint mi. Nincsenek felkészülve a csodára, mert nem lehet felkészülni rá, Isten megmentő munkája mindig nagyobb és gazdagabb, mint az ember gondolja. És ez így van jól. Esetlenségünkben is átéljük Isten csodáit, közben hol sikerül felfognunk, átélnünk, ami történik, hol csak megyünk a történések után. De az eredmény ugyanaz, mindig, mint itt: a dicsőség Istené, az öröm a miénk. Lehet továbbmenni, és vinni Jézus Krisztus örömüzenetét.

4Móz 11,1–15

284. dicséret