Miért annyira fontos az önismeret a XXI. századi ember számára? Mit várunk tőle? Az olvasók, fogyasztók egy jelentős része tudatosan vagy tudatlanul, de instant gyógyírt keres a pszichológiai sikerkönyvekben, amelyek segítenek neki feldolgozni traumáit, nehézségeit. Félreértés ne essék, a fejlődés az önismeretben hasznára válik mindenkinek, a szembenézés a különböző elakadásainkkal pedig valóban segítheti a továbblépést.

Nem mindegy azonban, milyen elvárásokkal indulunk neki a befelé figyelésnek, felfedezésnek. Egy pszichológus ismerősöm egyszer azt mondta, hogy a pszichológia segít együtt élni a traumáinkkal, sérüléseinkkel, azoktól megszabadítani viszont nem biztos, hogy képes. Az egyik divatos út, a családi történetek feldolgozása hiába mutat túl a saját életünkön, nem tör ki az önmagunkra reflektálás bűvöletéből, hiszen az a célja, hogy megértsük saját sorsunkat. Természetesen önmagában nem probléma a megértésre való törekvés, azonban veszélyes csapdába esünk, ha megelégszünk ezekkel a felismerésekkel – erre egyébként az ilyen jellegű könyvek szerzői is gyakran felhívják a figyelmet. Létezik-e egyáltalán más út arra, hogy helyes önismeretre jussunk? – vetődik fel a kérdés. Pál apostol például teljesen eltérő irányból közelíti meg az önértékelés és az önismeret problematikáját a korinthusiakhoz írt első levelében, amellyel Timothy J. Keller teológus Az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága című könyvében részletesen is foglalkozik.

„Azért senki ne dicsekedjék emberekkel, mert minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené. Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon; sőt magam sem ítélkezem önmagam felett. Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert az Úr az, aki felettem ítélkezik.

Egyáltalán ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet. Mindezeket pedig, testvéreim, értetek alkalmaztam magamra és Apollósra, hogy a mi példánkon tanuljátok meg: ahhoz tartsa magát az ember, ami meg van írva, hogy senki se kérkedjék az egyik tanítóval, a másikat megvetve. Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 3,21–4,7)