Emberi természetünk velejárója, hogy minden problémát magunk akarunk megoldani. Az Éden kertjében azzal csábította a kígyó az asszonyt, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz” (1Móz 3,5), ő pedig, engedve a kísértésnek, szakított a fáról. Kiderült ugyan, hogy az ember egyáltalán nem tud különbséget tenni jó és rossz között, mégis folyton önmaga kezébe akarja venni sorsát. Pótcselekvésekbe és álmegoldásokba menekül egészen addig, amíg nem kényszerül beismerni azt, amiről – heti bibliai szakaszaink sorában – a zsoltáros így ír: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget” (Zsolt 62,2).

Korunkban mindenfelől ezt és ekként harsogják: csak az ember, csak az egyén, csak te és senki más. Az emberiség elfelejtette vagy nem akar tudomást venni arról, hogy Istentől kaptuk az életet, és Isten nélkül nem lenne ez a világ sem. „Lássátok be, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül! Én adok halált, és én adok életet, összezúzok és gyógyítok” (5Móz 32,39).

Az új esztendőben is jó lenne újra tudatosítanunk magunkban, hogy Isten nélkül elveszettek vagyunk, hogy minden dolgunk kezdetén forduljunk Istenhez, mert „csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet” (Zsolt 62,6). Éppen ezért ne vessük bizalmunkat a hatalomba, anyagiakba, emberi kapcsolatrendszerekbe, tudásba, szerencsébe, hanem egyedül csak Istenbe, mert „csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram” (Zsolt 62,3).

Abba az Istenbe vessük bizodalmunkat, aki „erős szabadítót támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából” (Lk 1,69), Jézus Krisztust, a megöletett Bárányt, a harmadnapra halált legyőző és feltámadó Urat, az Atya jobbján értünk is közbenjáró Egyszülött Fiút. Legyenek biztatásul szavai: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30).