... Frigyes írásában olvasunk szemléletesen és humorosan arról az élményről, hogy az ember másoknak, a külvilágnak mutatott fegyelmezett Énje (álarca) mögött van egy másik valaki is, akit az író Énke néven szerepeltet (Én és Énke – Móra Kiadó, 1981). Nem kell ahhoz skizofrénnek, hasadt lelkű betegnek lenni, hogy tapasztaljuk azt a másik ént, aki belülről folyamatosan kritizálja, gúnyolja azt, amit teszünk vagy mondunk, és viccet csinál a legkomolyabb dolgainkból is. Nehéz helyzetekben váratlanul fölbukkan, és belebeszél okos döntéseinkbe, emelkedett lelkiállapotban zavarba hoz oda nem illő gondolatokkal, megszégyenít szemtelen és csúfolódó hangjával. Nem az őrültség jele ez a belső párhuzamosság, de van, akit megijeszt a kettősség, hogy egyszerre két én (néha több?) élhet bennünk. Az elme és a lélek képessége és játéka ez, hogy görbe tükröt mutat arról, milyen vagyok, amikor éppen gőgösen elbíznám magam. Tanulságos, ha valaki mer befelé figyelni, és nem nyomja el, nem hallgattatja el magában ezt az ellentmondást, és meghallgatja a kijózanító kritikát.

Lehet menekülni előle kétségbeesve, de nem érdemes. Inkább forduljunk szembe vele, ismerjük meg és fogadjuk el az Énünket és vele Énkénket pimasz őszinteségével, provokáló hangjával. Bátorság kell hozzá és jó adag humorérzék, hogy ki tudjuk nevetni saját magunkat, a farizeus Ént, a látszólagos és könnyen elillanó tökéletességével. Barátkozzunk meg a sötét felebaráttal, mert jó, hogy él mindannyiunkban egy Énke, aki figyel, leleplez és kéretlen, belső monológjával egyensúlyban tart. Karinthy kifigurázza a tényt, hogy Énünk állandó csatában, viszályban van ezzel a néha nem is kicsi Énkével. Szemtelen, vad, neveletlen és illetlen, s minduntalan kibillent ideális énképünkből. Mások nem látják, nem hallják, elég, hogy minket figyelmeztet esendő és esetleges voltunkra, törékenységünkre. A látszat és a valóság, a helyes és a helytelen csap össze, amikor szóhoz engedjük jutni, hogy reálisan lássuk magunkat.

Egy másfajta kettősségről ír egészen más, ünnepélyes komolysággal Váci Mihály: „Aki voltam, milyen messze van tőlem! / S aki leszek, az már milyen közel. / Már utolér, mellém lép, támogat, / és átölel. / Bíztatva suttogja: Ne félj! / Valahogy majd csak megleszünk. / Hiszen szívünk marad a régi, / s ketten talán csak megőrizzük / az eszünk” (Kettesben önmagammal). Ez a fejlődés, építkezés, reménység és bizalom hangja. A múlt segítséget ad a jövőnek. Az önmagával vívódó lélek ésszel és szívvel harmóniába békülhet magával. Nagy titok az ember.