Egyszerű kijelentés, de lehet tanúvallomás, vád, csodálat és megannyi más kifejezője, s lehet: Kijelentés. Nem mindig része a megértés („átlátom”) és az elfogadás („belátom”), ezek már a feldolgozás munkás és nem természetes részei, de mindig benne van a részesedés, amely olykor egészen mély intimitást hordoz. A szerelmesek egyszeri, megismételhetetlen, illékony feltárulkozásához hasonlót. Ma, a képek által rögzített, tetszés szerint sokszorosított és módosított látványok által meghatározott világban élve nem nagyon tudjuk megragadni és átélni a látásnak ezt a dimenzióját. A nyaraláson szemünk elé táruló, „leírhatatlan” látványokat egyszerűen lefényképezzük a mobilunkkal, zsebre vágjuk, aztán talán egy unalmas értekezleten megmutatjuk a kollégáknak. Meg sem kíséreljük a leírhatatlan leírását, vagyis a részesedés tapasztalatának strukturálását, értelmezését, hanem „lekapjuk” – nice shot, mondja az angol egy jól sikerült pillanatképre, vagyis szép lövés, épp mintha egy nyulat kaptunk volna lencse-, azaz puskavégre, s a kifejezés el is kapja a lényeget: leterítettük, hatalmunk van fölötte.

A Szentírás és az Egyház története tele van ilyen feltárulkozásokkal, amikor a Vőlegény megmutatja magát a Menyasszonynak. Ezékiel, Dániel, János, szentek és parasztpróféták mind ezzel a szóval hivatkoznak arra, amiben a Leírhatatlan mutatkozása során részesedtek. A „látás” súlyát ez a részesedés adja, ezért is tragikus, amikor a „látás” a „vélemény” szinonimájává, kegyes eufemizmusává válik, mint abban az emlékezetes vitában, melyet Bereczky Albert folytatott azokkal, akiknek az övétől eltérő „látása” volt a hatalom és az egyház viszonyát illetően, megjegyezve, hogy nem különböző látások, hanem a látás és a vakság állnak egymással szemben. Tragikus történet, amely talán közrejátszott abban, hogy ma már nem nagyon áll elő senki azzal, hogy: láttam. Már a művészek is „elengedték” ezt a témát. Súlytalan, értéktelen, édes bortól részeg beszéd, függelemsértés, herezis. Nem is nagyon van látásunk, véleményünk is alig.

Néha persze hallani ilyesmit, s most én is leírok egyet, egy ismerősömét. Elmondod? – kérdeztem tőle. „Elmondható? Nem tudom. Keresem a nyelvet. Nem kell a tökéletes, megfelel az elég jó is. Tökéletes nincsen, hiszen a látványként szerzett tapasztalat totalitását bármilyen nyelv csak töredékesen képes megragadni. Arról nem is beszélve, hogy mit kezd a nyelv azzal a látvánnyal, amelynek tapasztalatához nem a látáson keresztül jutunk. A tökéletesség helyett marad tehát a töredékesség, a dadogás.