Kölcsey Ferenc nagy múltú és igen kiterjedt szatmári református köznemesi család sarja volt. Debrecenen kívül máshová nem járt iskolába: 1796–1809 között közel tizenhárom esztendőt töltött a cívisváros református kollégiumában. Korai árvasága, egyik szemének kisgyermekkori elvesztése és érzékeny alkata következtében a tehetséges ifjú annak ellenére is ridegnek érezte az intézmény szellemiségét, hogy nem a kollégium épületében, hanem a család közeli házában lakott. Debrecen iránt érzett idegenkedését atyai barátjának, Kazinczy Ferencnek címzett leveleiben nem is titkolta: „Lett légyen Debrecen szebb érzésű emberekkel teljes, mégis szenvedéseimnek helye volt ő.” Ennek ellenére kiváló műveltségét, nyelvtudását Debrecenben szerezte európai hírű kiváló professzoraitól (Budai Ézsaiás, Sárvári Pál, Ercsei Dániel), igazat adhatunk tehát a Himnusz két világháború közötti kiváló méltatójának, Mészöly Gedeonnak, aki úgy látta, hogy „olyanná, amilyenné lett, csak református főiskolában lehetett, s a Hymnust úgy, amint megírta, csak református főiskola neveltjeként írhatta meg”.

Kölcsey Ferenc Debrecenből előbb Álmosdra, majd Szatmárcsekére költözött. Itt írta költeményét 1823. január 22-én. Kéziratát ma az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. Nyomtatásban 1829-ben jelent meg, zenéjét pályázati felhívásra 1844-ben Erkel Ferenc szerezte. A közakarat már a XIX. század derekán Kölcsey versét emelte a nemzeti himnusz rangjára: 1848. március 15-én a Nemzeti dal és a Szózat mellett ez is elhangzott a Nemzeti Színházban. Sikere azóta is töretlen, bár a kommunizmus évtizedeiben a privát szférába szorult: szövegét elsősorban magán- és egyházi rendezvényeken énekelték. Jogi státuszát az 1989-es alkotmánymódosítás, majd újabban Magyarország alaptörvénye erősítette meg.

A Himnusz történelemszemlélete ahhoz a Szent Ágoston-i hagyományhoz kapcsolódik, amely az egyéni és a közösségi sorsot egyetemes üdvtörténeti távlatba helyezi. Középkori krónikáink, majd XVI–XVII. századi református prédikátoraink és a katolikus Zrínyi Miklós is így tekintenek népünk történetére. A debreceni kollégium könyvtárában a diák Kölcsey ennek a hagyománynak számos írásos emlékével is találkozhatott. Kazinczy Ferenc kérésére kéziratokat másolva ismerkedett meg többek között az Újszövetség-fordító és nyelvtaníró Sylvester János, a reformáció korabeli énekszerző, Batizi András, a zsoltárfordító Szenci Molnár Albert, a Bibliát újrafordító Komáromi Csipkés György és a XVII. századi kiváló erdélyi professzor, Apácai Csere János szövegeivel. A XVI. századi históriás énekek és jeremiádok szerzői, ószövetségi mintákat követve, közösségi bűnbánatot hirdettek, miközben a tatár és török jelenlétére Isten büntetéseként tekintettek. „Haj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…” – vallja Kölcsey is.

A versben megnyilvánuló közbenjáró (Dávidházi Péter szavaival: paraklétoszi) szerep azonban nemcsak ószövetségi gyökerű, hanem jogi természetű is. Ez eredményezi a vers kettős, szakrális (vallásos) és világi (nemzeti) jellegét. Innen a versvilág időtlen jelene, amely értelmet ad a költemény alcímének is: a magyar nép zivataros századaiból. Hogy Kölcseyt milyen mélyen érintette a kora újkor hazai protestáns prédikátorainak történelemszemlélete, arról egy tíz évvel későbbi naplóbejegyzése is tanúskodik: „Ne félj, mond egykor Wesselényi, Isten a magyart, mint választott népét, nem hagyja el. Meg kell vallani: e választott nép semmivel sem jobb, mint ama másik, melyet Isten hosszú türelem után végre széjjelszórt. Azonban csakugyan nyilvánvalók rajtunk az isteni pártfogás jelei; mert anélkül, saját bűneink következtében, már régen el kellett volna süllyednünk. De a hatalmas béketűrése még el nem fogyott.” (Kölcsey naplója, 1833. június 26.)

A Himnusz hátterében sok egyéb szellemi forrás mellett tehát bibliai és énekeskönyvi hatások is állnak. Farkas András bibliai históriás éneke (1538) a Kárpát-medencébe telepedett magyarságot az ígéret földjére jutó Izráel népéhez hasonlítja. Bendegúz vére, az ért kalász, a nektárt csepegtető tokaji szőlők előképeit megtaláljuk Farkas énekében: bő kenyerű Pannonia, felföldi jó borok, Dráva, Szamos, Maros vize, szép zsíros füvek. De a bűnhődés okát is hasonlóképpen látja: „haragra indítók hitetlenségünkkel…”

Himnusza nyitó és záró versszakában Kölcsey két gyakran vitatott sorral toldja meg az egyházi énekhagyományt, hiszen keresztyén felfogás szerint nem lehet előre megbűnhődni a jövendőt. A költő azonban nem teológus, és így nem is szorul mentegetésünkre, jóllehet még e gondolatnak is megvannak az ószövetségi előzményei: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze bűneiért.” (Ézs 40,2) Kölcsey szerint a büntetés kétszeres mértéke, amit történelme során népünk annyiszor megtapasztalt, maga után vonhatja a kegyelem kétszeres kiáradását is, ami egyszerre fedezheti be a „multat s jövendőt”.