A bűneset óta arról álmodozik az ember, hogy Isten legyen. Újabb példáját látjuk ennek a mai történetünkben. Látunk egy vezetőt, aki fényességben akar látszódni (Flavius szerint ezüstös, csillogó ruhát viselt), látjuk a tömeget, amely megadja neki a béke (és ezáltal az élelem) kedvéért az isteni rangot, és látjuk a vezetőt, aki örömmel elfogadja, hogy isteni rangra emeljék. És látjuk Istent, aki angyalát küldve véget vet a színjátéknak. Nagy kérdés hát számunkra a mai napig is: melyek azok a tényezők életünkben, amelyek esetében a könnyebb út ígéretéért, az étel, a béke reményében egy szövetség kedvéért mi is Isten szavát véljük felfedezni az emberek szavaiban? Hol csúszik össze számunkra az emberi bölcsesség és az Isten kijelentése? Avagy mikor van akkora vágyunk hallani Isten szavát, hogy ott is azt véljük felfedezni, ahol valójában nincs? Sok Heródes-féle van ma is, akik azt akarják elhitetni, ők Istentől jövők. De fordíthatunk is a képen. Mikor mondjuk úgy a saját szavainkat, mintha Isten szavai volnának? Hol akarunk mi nagyobbaknak látszódni? Miért érezzük azt, hogy a szavainkat Isten nevével kell nyomatékosítani? Hol vágyunk több elismerésre? Hogyan, mikor tesszük a saját szavainkat Isten szavai elé?

4Móz 11,16–35

78. zsoltár

Manaén, bár együtt nevelkedett Heródessel közös tanítók, közös tudásanyag, közös elvek alapján, ellentéte lesz Heródesnek. Míg Heródes isteni fényben tetszelegne, Manaén böjtöl, az Úrnak szolgál közösségben, és meg is érti az Úr szavát. A böjtben, az Isten keresésében nincs olyan, akihez ő ne szólna! „Válasszátok ki nekem…” Érdekes, hogy arra hívja őket, válasszanak. Azt is megmondja, kit és mire. Egy gyülekezeti tagunk emlegeti mindig kárpátaljai édesapja szavait: „Nem könnyű hinni, de jó.” Valóban: sokszor hihetetlen, hogy Isten miket meg nem tesz értünk. De milyen jó hinni abban, hogy minden választásunkban elénk adja az ő akaratát! Persze dönthetünk bárhogyan, hiszen szabad akaratot kaptunk erre is, ráadásul Isten a rossz döntésekből is tud jót kihozni. De miért is ferdítenénk el az Úr egyenes dolgait? Miért is döntenénk másképp, mint az ő akarata? Amit ha böjtöléssel, lehalkulva keresünk, biztosan elénk ad.

4Móz 12

761. dicséret

Ahogyan haladunk előre az életünkben, és hitünk is folyamatosan mélyül Istenben, időnként meg-megállunk, és rácsodálkozunk Istenünk olyan arcára, amelyet eddig nem ismertünk. Vagy hallottuk már, hogy valaki beszélt Istennek valamilyen tulajdonságáról, de mi magunk még csak most tapasztaljuk először. Fontos pillanatok ezek: Istenről alkotott képünk bővül, saját tapasztalattá válik, milyen a mi Istenünk. Ilyen lépésre készül Pál is, összefoglalva beszéde elején, melyik istenségről szól. Felmutatja, hogy ez az Isten, akit ő hirdet, ugyanaz, mint akit eddig tiszteltek, már évezredek óta kapcsolatban van velünk. Ugyanaz az Isten, de most bővülhet a megtapasztalásuk róla, most új arcát mutatta meg nekik. Így készíti elő Krisztus halálának pontos megismerését és megértésének lehetőségét. Áldott, aki Isten közelében évtizedek után is nyitott tud maradni új ismeretek megélésére. Áldott, aki nem elégszik meg mások történeteivel, hanem saját tapasztalatokat gyűjt Istenünkről.

4Móz 13.

154. dicséret

Voltál már olyan helyzetben, hogy valami régi álom valósággá lett, és első örömödben alig merted elhinni, hogy tényleg igaz? Hogy nem csak káprázik a szemed? Nem csak félreértés? Úgy képzelem, a zsidó füleknek hasonló élmény lehetett hallani azt, hogy az ígéret, amelyet oly régóta várnak, most beteljesült. Az ígéret, amely oly rég hangzik, most valóság lett. El lehet ezt hinni? A rituálékban gazdag és jól kiforrt kultuszban már megszokták a megváltónélküliséget. Megszokták, hogy várnak az ígéret beteljesülésére. A várakozásra rendezkedtek be, s így a beteljesülés meglepi őket. Pedig van, amikor az atyáknak ígér meg valamit a mi időtlen Istenünk, de az a gyermekek idejében valósul meg. S talán mi is megszoktuk már, ami van. Talán mi is alig hisszük el néha, hogy lehet még beteljesedő ígérete az Istennek az életünkben. Hogy lehet még változás egy-egy élethelyzetben. Hogy cselekvő az Isten, és ígéreteket teljesítő. S talán az évek alatt mi is berendezkedtünk a várakozásba, és már ott érezzük otthon magunkat. A Szentlélek viszont arra indít minket is, hogy merjük elhinni: Isten ígéretei beteljesülnek. Ahogyan Krisztus megváltó jelenléte valóság, úgy lesz valósággá minden más ígérete is!

4Móz 14,1–25

169. dicséret

Ez a közösség nyitott volt Pál örömhírére, akár megtérések is lehettek volna belőle, de ők irigységből inkább e tanítás ellen uszítottak másokat is. „Hisz mit fognak gondolni rólam, ha kiderül, hogy hagytam egy egész zsidó közösséget új szövetségre lépni?” – érezhették a vezetők. Látom ebben azt, amikor féltem a gyülekezetem, egyházam, pozícióm, hírnevem egy változásban. Amikor teljesen biztosak vagyunk benne, hogy melyik irány a jó, mégis félünk arra rálépni. Amikor az irigységem, a kicsinyességem tart vissza fontos változási folyamatokat. Csak azért, mert másoknak sikerült, ami nekem nem, vagy nem úgy, ezért inkább a változás ellen voksolok. Amikor helyes irányokat másoknak való megfelelésből barikádozok el. Amikor nem az Isten szerinti igazság mellett voksolunk, csak azért, hogy a magunk tisztessége, jósága, kiemelkedősége látható maradjon. Azért, hogy vezető szerepem megmaradjon, vagy ne csorbuljon. Ismerős lehet ez a működésmód az egyházból, a gyülekezeti életből, a családunkból, a munkahelyről, az emberi kapcsolatok szövevényes hálójából is. Értem és ismerem ezt a félelmet. És tudom: áldott, aki mégis ki tud állni Isten ígéretei, irányai, útmutatása mellett akkor is, mikor neki nem az a legkedvezőbb.

4Móz 14,26–45

168. dicséret

Menni vagy maradni? Szólni vagy csöndben lenni? Tűrni vagy változtatni? Kitartani vagy elengedni? Mennyire nehéz időnként eldönteni, melyiket válasszuk! Főleg ha azt is keressük, hogy melyik az Isten akarata, mert nincs egy konkrét válasz ezekre a kérdésekre. Nincs rá szabály, hogy egy Krisztus-követő mindig hallgat, vagy mindig szól mindenért. Vagy mindig mindent eltűrne, vagy mindig mindenen változtatna. Helyzetek vannak, amelyekben Isten bölcsességét kérjük el, hogy mit tegyünk, ahogy Pálék is. Amíg kell, maradnak, utána viszont indulnak. S ami emberek szemében menekülés, az Isten tervében misszióvá változik. A feltámadott hirdetésévé. Hiszen Pálék nem szűnnek meg Jézusról beszélni a menekülésük közben sem. Egy kedves ismerősöm több kórházi kezelés után azt mondta: „Azt vettem észre, mindegy, kivel kerülök egy szobába, előbb-utóbb szóba kerül Isten.” Úgy kell élni, hogy bármerre járunk, szóba kerüljön Isten. A betegségben, a boltban, a költözésben, a csöndben, a meghallgatásban, a hazalátogatásban, a kitartásban – mindabban, amit megszoktunk, és mindabban, ami most kezdődik.

4Móz 15,1–21

173. dicsére

Egyenesen állni a lábunkon. Azt hiszem, ez kell mindnyájunknak. Egyenesen állni Isten erejéből, az ő tenyerén. Egyenesen állni úgy, hogy abból erő sugározzon, látszódjon meg Isten ereje, amellyel rajtunk a csodát tette. A lábunkon erősen állni, hogy csodákban tudjunk segédkezni, fel tudjuk ismerni, kit kell továbbsegítenünk, mert annyi hit van benne, hogy meggyógyulhatna. Erősen állni, hogy ne ácsingózzunk Istennek járó dicséretre. Tudjunk a félrecsúszott helyzetekben egyértelmű határokat szabni, és rámutatni Istenre mint erőforrásra. Állni, hogy ne kelljen az Istentől elvett dicsőség. Egyenesen állni, tudva, nem kell máshol keresnünk az istenek emberi alakban való megjelenését, mert Krisztusban már megkaptuk. Tudva, hogy nem emberek tesznek csodát, hanem Isten az emberek által. Sokszor általunk is. Egyenesen álljunk az imádkozásban, hogy a mi munkánkon is Isten ereje világítson át, hogy látszódjon, nagy a mi Istenünk. Akár örömben, mint egy beteget gyógyulásra vezetni, akár kínos helyzetben, helyesbítésre szorulóknak, egy feladatunk van: szólni Isten szavát, és ebben egyenesen megállni.

4Móz 15,22–41

712. dicséret