„Nincs egy Végh Laci-jegyzeted? Megyek vizsgázni hozzá, és el kéne olvasnom…” Ezek a mondatok több ezerszer hangzottak el minden évben a Debreceni Egyetem diákjai között a kétezres években. Félévenként ezernél is jóval több diák vette fel tantárgyait értelmiségi kurzusként (Természettudomány és vallás, Fenntartható fejlődés és így tovább), Végh László pedig mindenkit személyesen vizsgáztatott. Életéből minden évben több mint három hónapot (a két vizsgaidőszakot) arra áldozott, hogy személyesen beszélgessen minden egyes diákkal. Ha kellett, mindennap reggel 8-tól este 6-ig. Sokszor hétvégenként is.

Év közben pedig fáradhatatlanul tartotta óráit, kutatott, olvasott és folyamatosan fejlesztette kurzusait. Ebből született a Természettudomány és vallás című kötete, amely szélesebb egyházi körökben is ismertté tette őt Magyarországon.

A kurzusok mellett évtizedeken keresztül volt a debreceni Tudomány és vallás konferenciák egyik szervezője. Akadémikusokat, tudományterületük vezető kutatóit hívták meg, hogy előadásaikkal hozzájáruljanak a tárgyalt téma ismertté tételéhez. Számtalan tudós kollégájával, teológusokkal és természettudósokkal beszélgetett a hit és tudás széles kérdéskörének legkülönbözőbb szegmenseiről.

Ez volt az ő missziója! Személyes történet, mégis, egy sokkal nagyobb folyamat gyönyörű fejezete. Az évszázadok óta tartó szekularizáció, elvallástalanodás folyamata épp akkor érte el a csúcspontját, amikor az 1960-as években Végh László a tanulmányait folytatta. Nyugodtan megtehette volna, hogy beállva a sorba az ateizmus különböző irányzatai felé mozdul. Gyermekei nevelésének kérdése és a teremtett világ szépségére való rácsodálkozás azonban másfelé vezette őt. Már akkor elkezdett a hit kérdései iránt érdeklődni, amikor ez még nem volt ajánlatos.

Sokak (és talán az ő) legnagyobb meglepetésére ebben a törekvésében nem volt egyedül. A tudományos élet legkülönbözőbb területein kezdtek el egymástól sokszor függetlenül egyre többen foglalkozni a hit és tudomány kérdéskörével. A Time magazin ikonikus 1968-as címlapja, a csupa fekete háttérre nyomtatott „God is dead” felirat ugyanis valami furcsa, „megmagyarázhatatlan” módon éppen egy új korszak kezdetét jelölte ki. A magazin írójának szándéka szerint azt próbálta jelezni, hogy immár a populáris kultúrában is eljött az a racionális, tudományos korszak, amelyben már nincs helye Istennek. Tudományos és értelmiségi körökben azonban éppen ez idő tájt indult meg valami újfajta érdeklődés a spiritualitás, a hit és tudomány kérdései iránt.

Az elmúlt évtizedekben pedig egyre inkább erősödött ez a folyamat. Miközben ma is ürülnek ki a templompadok, és komoly kérdések merülnek fel az egyház jövőjét illetően, tudományos körökben már alig kérdőjelezi meg bárki is a spiritualitás újjáéledésének világméretű jelenségét.

Noha a történelmi felekezetek ma is küzdenek megmaradásukért, a keresztyénség maga virágzik, és globálisan az egyetlen csökkenőben lévő „vallás” maga az ateizmus. Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy a 2020-as években immár új korban, a burjánzó spiritualitás korában élünk. Mielőtt azonban ennek a kérdéseivel kezdenénk foglalkozni, érdemes hálát adni azokért, akik megteremtették ennek az alapjait. Végh László fizikusként olyan alázattal és türelemmel beszélgetett a felnövekvő fiatal értelmiségiekkel, hogy megmutassa számukra: a hit nem az ész ellentéte, hanem a hitetlenségé, amellyel elévülhetetlen szerepe lett ennek a folyamatnak a magyarországi epizódjában.

Élete és szavai ugyanarról tettek bizonyságot. Éppen ezért különösen is hálás vagyok azért, hogy nem pusztán a jegyzetein és a vizsgaszituációkon keresztül találkoztam vele. Szemtől szembeni beszélgetéseinkben ugyanis még inkább kibontakozott a személyiségében lévő alázat, jobbra taníthatóság és bölcsesség.

Meg vagyok győződve arról, hogy a mai világunkban számtalan Végh Lászlóra lenne szükség, mert ennél a nyitott, alázatos és türelmes megközelítésnél nincs jobb és hitelesebb missziós stratégia.