Nem vagyok ugyan nyelvész, de már irodalomtörténész és írópalánta egyetemi éveimben szerettem a nyelvészetet, különösen a nyelvtörténetet, amelyet a méltán híres Mészöly Gedeon egyik neveltje, Nyíri Antal professzor úr tanított nekünk. Már akkoriban felfigyeltem arra, hogy szólásainkban milyen gyakori a Teremtőre való hivatkozás.

Amikor ezeket a sorokat írom, odakint ismét szinte afrikainak nevezhető hőség dühöng, és eszembe jut egy éppen tíz évvel ezelőtti családi összejövetel, amikor egy hasonlóan kellemes napon egyik unokánk ötödik születésnapjára gyűltünk össze. Légkondicionálónk ugyan most sincs, de egyéb, egészségesebb hűtőmasináink igen. Ám akkoriban mindössze csak egy sovány „zümi”, a létező leghagyományosabb ventilátor keverte a forró levegőt egyébként tágas, hűs, ráadásul északi fekvésű konyhánkban.

Már alig fél óra volt hátra a szerény kis családi ünnepség (semmi „gyertya helyett óriás csillagszóró” és nehéz ételek!) megkezdéséig, amikor – hála Istennek – kiváló mentő ötletet, mondhatni sugallatot kaptam. Előkapartam egy óriási, kisebb fürdőmedence nagyságú vájdlingot, s pukkadásig megtöltöttem a mélyhűtőnkben szundikáló, ha jól emlékszem, legalább húsz, változatos színű és formájú jégakkuval. Ezt azután az éppen szolgálaton kívüli babaetetőszék asztallapjára helyeztem. És láss csodát: a fél órácska elegendő volt ahhoz, hogy segítségükkel körülbelül négy Celsius-fokkal visszanyomjam a konyha hőmérsékletét. Miközben, megszállott puritanizmuskutatóként, eszembe jutott a korai, tizenhetedik századi Amerika, a zarándok atyák (és persze anyák!) korának egyik furfangja.

Az Újvilág első, szegény időszakában ugyanis, amikor a vasárnapi istentiszteleteket nem templomokban, hanem kisebb-nagyobb, torony és harang nélküli imaházakban tartották, a gyülekező-hívogató jelet rendkívüli találékonysággal úgy oldották meg, hogy egy-egy hatalmas termetű, jó tüdejű, már megtért, keresztyén indián kezébe egy óriási tengeri kagylót adtak (ne feledjük, mindez a keleti partvidéken történt). Ő azután kis pihenőszünetekkel, de hosszan-búsan addig fújta ezt a kürtöt, míg az Isten házába igyekvő nép ezzel a hatásos módszerrel idejében összegyülekezett.

De mondhatok ennél világiasabb példát is, amely gyerekkorom vendégváró asztalait segített ünnepivé tenni. Tekintettel arra, hogy az ötvenes években a Hóvirág, a trappista és legfeljebb a Mackó sajt jelentette az egetverő kínálatot, találékony nagymamám a Hóvirágból és a Mackóból sajtkrémeket készített, petrezselyemmel, zellerrel vagy kaporral ízesítve a már az egerek számára is szánalmas választékot.

Visszatérve arra a tíz évvel ezelőtti születésnapra: jégakkus mutatványom uzsonna után még a nappalinkat is le tudta hűteni. A három históriát összefoglaló mondás: „Segíts magadon, az Isten is megsegít!”