A halál és a közbeeső állapot
E témáról nem értekezhetünk anélkül, hogy ne érintenénk a keresztyén teológia két nagyobb témaegységét: egyrészt az antropológiát – az ember teremtettségével kapcsolatos tanítást –, másrészt az eszkatológiát, azaz a végső dolgokkal kapcsolatos tant.
Az antropológia tárgyköréhez tartozik az ember felépítése. Itt az ember alkotóelemeiről, konkrétabban az ember lelkéről kell beszélnünk, egészen pontosan a lélek úgynevezett „halhatatlanságáról”. Nem véletlen az idézőjel, hiszen a kifejezés félreérthető – lehet helytelenül is érteni –, ezért muszáj definiálnunk, hogy mit értünk rajta: nem többet, mint hogy az ember lelke (immateriális alkotóeleme) a halál után tovább létezik. Ez nem mellékes megállapítás, ugyanis a hitvallásos protestantizmus, a római katolicizmus és a keleti ortodoxia számára mindig is egyértelmű volt a lélek – ha úgy tetszik, az emberi tudat – folytatólagos, halálon átívelő létezése.
Ezt a tanítást a korábbi időkben is támadták, és a kortárs teológia bizonyos irányzatai is megkérdőjelezik (az adventisták szerint a halál után a lélek elszenderül, öntudatlan állapotban létezik tovább, egyes szektariánus csoportok, például a Jehova Tanúi pedig egyenesen tagadják, hogy a lélek tovább létezne, szerintük egyszerűen feloszlik).
Egyházunk normatív hitvallási irata, a Második helvét hitvallás a következőképpen fogalmaz: „…az embernek két, méghozzá különböző lényege van egy személyben: a halhatatlan lélek, amely a testtől elválva nem alszik el, nem vész el, illetve a halandó test, mely azonban az utolsó ítéletkor feltámasztatik a halottak közül, hogy azután az egész ember örökre vagy az életben, vagy a halálban maradjon.” (VII/4.) A hitvallás nem habozik elhatárolódni azoktól, akik más, az előbb már röviden említett állásponton vannak: „Elítélünk mindenkit, aki akár kigúnyolja vagy körmönfont vitákkal kétségbe vonja a lélek halhatatlanságát, akár azt állítja, hogy a lélek alszik, vagy része Istennek.” (VII/5.)
Utaltunk már rá, hogy a halhatatlan jelző félreértésekre adhat okot, ugyanis a szó, illetve az általa kifejezett gondolat a Szentírásban kizárólag az örök élet kontextusában kerül elő (Jn 11,25–26), tehát a Krisztussal való beteljesedett, mennyei állapottal összefüggésben. A halhatatlan jelentése az, hogy „képtelen meghalni”, de tudjuk, hogy Ádám, a bibliai narratíva szerinti első ember a bűneset következtében előbb a spirituális halált, majd annak következtében később a testi halált is elszenvedte. Az elbukott emberiség tehát nem halhatatlan, hiszen mindannyian halottak vagyunk a bűneinkben és mulandóságunkban.
„Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25–26)
Mindez abból a szempontból lényeges számunkra, hogy amikor a halhatatlanságról szólunk (és a lélek halhatatlanságát hangsúlyozzuk), pusztán csak a lélek halál utáni továbblétezésére és nem ennek minőségére gondolunk, amely létezés biblikus szóhasználattal élve kétféle előjelű lehet: élet vagy halál – Istennel való lét vagy Isten jelenlétét nélkülöző lét. Valójában a Szentírás a puszta létezést soha nem nevezi „életnek” (Fil 1,21). Szűkebb értelemben tehát kizárólag a Krisztusban való létet nevezhetjük „életnek”, míg az istenkapcsolatot nélkülöző, az Isten jelenlétéből kitaszított e világi és túlvilági létezést „halálnak”.
„Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Fil 1,21)
Összefoglalva az eddigieket: az emberi lélek – ahogy a hitvallásaink is beszélnek róla – halhatatlan, ha a puszta létezését értjük rajta, ugyanakkor nem halhatatlan, ha a létezésének a minőségére utalunk vele. Az emberi lélek Isten újjászülő kegyelmének érintése nélkül bár létezik, mégis halott, ugyanakkor Krisztusban megelevenedve „él”. Így kell értenünk az örök halált is, hiszen a bibliai szóhasználatban a halál nem megszűnést jelent, hanem örök kárhozatot, örök elvetettséget, az Isten jelenlétéből való örök kizárattatás állapotát.
Ezen a ponton fontos még egy megállapítást tennünk: a lélek biblikus módon értelmezett halhatatlanságától idegen az a görög filozófiából eredő gondolat, hogy a lélek önmagától fogva, természetszerűleg vagy saját erejéből halhatatlan, és az is, hogy preegzisztens módon az, mintha a létezésének nem lenne kezdete. A keresztyén teológia tagadja az emberi lélek öröktől fogva való létezését, hiszen azt tanítja, hogy az embernek mind a lelke, mind a teste Isten teremtő aktusa által jön létre, ebből következően volt olyan idő, amikor a lelkünk még nem létezett, viszont – a klasszikus keresztyén tanítás szerint – nem lesz olyan idő, amikor a lelkünk nem fog létezni. A reformátorok elutasították az annihiláció gondolatát, legyen szó a léleknek a halál vagy az utolsó ítélet utáni megszűnéséről.
Egyébként az eddig taglalt tétel jelentőségét maga Emil Brunner, a XX. század egyik legmeghatározóbb református teológusa is kiemelte, hasonlóképpen árnyalva a fogalmat dogmatikájában (Dogmatik, 2. kötet), az emberről mint teremtményről szóló értekezésében, hangsúlyozva, hogy a keresztyén tanhagyomány csaknem egésze úgy tekintett a lélek halhatatlanságára, mint az ember istenképűségének egyik lényeges ismertetőjegyére.
Brunnernek a témát érintő lényeges kiegészítése az volt, hogy az ember istenképűségére sohasem szubsztanciális értelemben (azaz magából az emberi természetből fakadó sajátosságként), hanem relációként, az Istennel való viszony felől értelmezve kell tekinteni. A halhatatlanság nem szubsztanciális tulajdonság, hanem a létstruktúránk része. Az ember örökkévalóságra teremtettsége nem szűnik meg soha, még akkor sem, amikor téves önértelmezése miatt Istentől való elpártolásában eltéveszti valódi rendeltetését, értve ezen azt, hogy az ember a kárhozatban Istennek örökké hátat fordítva létezik majd.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!