Böjtölve és imádkozva ajánlani az Úrnak a gyülekezetemet, amikor leköszönök presbiterként vagy lelkészként. Böjtölve és imádkozva ajánlani az Úrnak a gyülekezetemet, ha most leszek presbiter vagy új lelkész. Így ajánlani lelkészemet az Úrnak. Így ajánlani presbitereimet az Úrnak. Így ajánlani gyülekezetemet az Úrnak: böjtölve és imádkozva, és bátorítva őket, maradjanak meg a hitben. A rendkívüli böjt, amely megerősíti az imaéletet, amikor elcsendesítem a bennem és körülöttem lévő zsongást, és újra találok helyet magamban Istennek. Többet, mint szoktam. Nemcsak egy röpke ima erejével átadni a stafétabotot a következő csapatnak vagy átvenni a feladatot, nemcsak nagyvonalúan szavazgatni a választásban, hanem böjttel megerősített imaélettel támogatni mindezt. Átérezni annak a súlyát, mennyire nem mindegy, ki vezeti gyülekezetünket. Nem mindegy, mennyire tud megvalósulni Isten akarata. Tartsunk böjtöt, és ajánljuk Isten kegyelmébe egymást, a gyülekezetet, az elöljárókat, a lelkészt, hogy lehessenek ébredések, megtérések a következő hat évben is!

4Móz 16.

91. zsoltár

Hívőkké lett farizeusok állnak elő. Olyanok, akik világéletükben a törvény betartását tanulták. Most sem látnak más megoldást. Ez az üdvözítő út szerintük. Lám, mennyire fontos, mit hallunk gyerekkorunkban! Mennyire meghatározó, mit hallunk Istenről és a hozzá vezető útról. Mennyire nem mindegy, mi mit adunk át a következő generációnak Istenről, az élet értelméről, a világ működéséről. Mert el sem tudjuk képzelni, hogy lehet másként is Istent imádni, mint ahogy nálunk hagyomány. Hogy lehet róla mást is gondolni, mint amit mi szoktunk, vagy lehet hozzá másként is imádkozni, mint ahogy mi tanultuk. Hogy Isten több lehet annál, mint amit megszoktunk tőle. És elvárjuk, hogy ezt más is így lássa, hisz a szokás szinte szabály. Pál mer nyitni, és a megszokás szemüvegén túllátva keresni Isten akaratát a megváltozott helyzetben. Áldott, aki a változásban fel tudja ismerni, Isten mit vár tőle. Áldott, aki meri meghallani Isten újításra, megújulásra hívó szavát. Áldott, aki nem vaktában keres újat, hanem Isten vezetésével.

4Móz 17,1–15.

156. dicséret

A konfliktusos helyzetek, ismerjük, mennyi indulat, mennyi harc előidézői. Amikor biztos vagyok az igazamban, és a másik is a magáéban, mi szokott történni? Vagy hangos és látványos veszekedés, játszmázás, bizonygatás, vagy halk távolodás egymástól. Hogy ne bántsuk meg a másikat, inkább nem mondunk semmit. Elhallgatjuk a konfliktust. S mit tesznek itt az apostolok és a vének, amikor rádöbbennek, mennyire mást gondolnak az Isten ügyében? Összegyűlnek és tanácskoznak. Vállalva saját véleményüket, nézetüket, mégis nyitottan a másik véleményére. Ám a sikeres megbeszélés és útkeresés mögött mégsem ez az attitűdjük van csupán, hanem az is: mindenki nyitott Isten vezetésére. A kapcsolatok, konfliktusok rendezése itt jóval több asszertív vagy egymást meghallgató kommunikációnál. Itt Isten akaratának közös keresése a lényeg. És akkor megszűnik az egók harca, eltűnik minden rossz érzés, mert kikerülünk abból a kényszerből, hogy vagy neki, vagy nekem lesz igazam. Vagy ő győz, vagy én. És az egymással való szembenállás helyett együtt szeretnénk megtalálni Isten által tervezett utunk. Áldottak a kapcsolatok, amelyek Isten útjának a felfedezésére indítanak minket!

4Móz 17,16–28.

408. dicséret

Számunkra ez a vita a körülmetélkedésről – távoli. Nekünk már evidens a válasz. Persze hogy nem kell körülmetélkednünk. Ha nem volna feljegyezve ez a kérdés, talán soha eszünkbe sem jutott volna. Ha egy generáció tud választ adni kora kérdéseire, a következő generációnak a válasz birtokában már nem kell megharcolnia ugyanazokkal a kérdésekkel. Mint ahogy nekünk sem kérdés, gyermekeinket körülmetéljük-e. Ám ehhez az is kellett, hogy Pál és a többiek valós választ találjanak. Istenben elrejtett választ. Előttünk megannyi generáció harcolt kora kérdéseivel, hagyva nekünk értékes válaszokat, amelyekre építkezhetünk. Most rajtunk a sor! Vajon mi merünk-e olyan generáció lenni, amely tagjai Istenben keresik meg válaszaikat korunk kérdéseire? Olyanok, akik nem a maguk bölcsességéből csatáznak, hanem Isten válaszát keresik közösen. Hogy akik utánunk jönnek, ugyanilyen egyértelműen gondolják: „Persze hogy ez a helyes válasz!” Isten adjon nekünk közösséget és bölcsességet ehhez az óriási feladathoz!

4Móz 18.

245. dicséret

Nem is olyan régen székjavításban kértem egy asztalos segítségét. Könnyedén magyaráztam neki, hogy nincs nagy baj a székkel. Csak itt és itt, és nagyon könnyen és hamar megoldható lesz majd, hogy újra használhassuk. Ekkor vágott belém a felismerés: én magyarázok egy asztalosnak? Semmit sem tudok a szakmájáról. Honnan tudnám, hogy ez mennyi idő és energia? Ekkor értettem meg, mennyire nagyvonalúak tudunk lenni mások idejét, energiáját, munkáját illetően. Mennyire nem látjuk embertársaink kemény erőfeszítéseit, emiatt könnyűnek gondoljuk az ő helyzetüket. Pálék arra törekedtek, hogy felesleges terhet ne rakjanak másokra. Felismerték: az ember kevés a törvény betöltéséhez. Miért kérjék hát ezt a pogányoktól? Miért nehezítsék meg az Istenhez vezető utat? Mi se adjunk nehezített utat másoknak, ha megtehetnénk, hogy könnyebb legyen számukra. Mert ha a Szentlélek jónak látta, lássuk mi is vele együtt jónak, hogy ne tegyünk több terhet egymásra, mint amennyi föltétlenül szükséges. Sem a hitben, sem a hétköznapokban, még akkor sem, ha messziről úgy látszik, hogy az ő életükbe beleférne. 4Móz 19.

721. dicséret

Nemrég olvastunk a körülmetélkedés kényes konfliktusáról. Ezt remekül kezelték az apostolok. Most újabb konfliktust látunk: szabad-e olyan munkatársat választanunk, aki egyszer már cserben hagyott minket? Meddig kell emlegetni valaki hibáját? Mikor, milyen elvek szerint adunk új lehetőségeket valakinek? Mit kell azért tennie? Milyen mélységben kell, lehet megbocsátani? Ha megbocsátottam, abba belefér, hogy határt húzok, és azt mondom: nem dolgozom veled többet? Kényes kérdések ezek; nem is csoda, hogy Pál és Barnabás teljesen másként gondolkoztak róla. Mi magunk is nehezen jutunk dűlőre az ilyen jellegű kérdésekkel. Amint látjuk, nem az emberi tulajdonságok nagyszerűsége vagy hibátlansága szerint fog megoldódni ez a konfliktus, hanem a kegyelem gazdagsága révén – ez alapján ebből is jót tud kihozni Isten. Így két irányba tudják vinni az evangéliumot. Azért lett volna ez a vita Pál és Barnabás között, hogy kettéváljanak? Hogy egy pár helyett kettő legyen? Nem gondolnám. Azt viszont igen: Isten úgy formálta a helyzetet, hogy az ő országa javára legyen. Nem Isten tervezi a konfliktusokat, feszültségeket, hogy előrejuttassa az ő országát. Hanem mivel ismer bennünket, hogy lesznek konfliktusaink, hogy nem tudunk feszültségek nélkül csatlakozni egymáshoz, beleszövi azokat a tervébe. 4Móz 20,1–13.

757. dicséret

Kell a pogányoknak körülmetélkedniük vagy sem? Eddig Pál amellett érvelt, hogy nem. Most mégis megteszi Timóteussal. Miért? Pál általában onnan közelíti meg a kérdést, hogy a missziói munkához mi az előnyösebb. A pogányok megtéréséhez nem kell ezt megtenni, elég nekik Isten szeretete. Ahhoz viszont, hogy Timóteus megütközés nélkül tudja hirdetni az Igét a zsidók között, előny, ha körül van metélve. Pál számol azzal: a konok zsidók megütköznek azon, hogy egy körülmetéletlen szól nekik Istenről. Az emberi tényezővel számol Pál, mikor Timóteust körülmetéli. Nem azért teszi, hogy Istennek megfeleljen. Tudja jól, anélkül is megfelel Timóteus Istennek. Inkább embereknek tett gesztust jelent, hogy ne kössenek bele, hanem el tudják fogadni tőle Isten üzenetét. Azt hiszem, nekünk is így kell élnünk: időnként olyat is cselekednünk, amit nem azért teszünk meg, mert Istennek csak így felelünk meg, hanem azért, hogy emberek ne bizonytalanodjanak el Istenben. Ne legyen ez képmutatássá az életünkben; lényeges, hogy ne népszerűségi vágy hajtsa, inkább gondos óvatosság mások hitével összefüggésben. Annak látom, ami: nem feltétel, csak nagyvonalú tett mások hitének könnyebb épülése érdekében.

4Móz 20,14–29.

615. dicséret