Mit szól ahhoz, hogy a tizenegy évvel korábbi népszámláláshoz képest a magukat reformátusnak valló magyarok aránya huszonegyről tizenhat százalékra csökkent?

A népszámlálás adatai engem is megdöbbentettek. Ugyanakkor hiszem, hogy nem az Isten kegyeleme lett kevesebb ebben a világban, hanem a világ szélesedett ki az emberek előtt, és az egyház, a gyülekezet került a sokadik helyre. Fontos, hogy a saját területünkön komolyan vegyük a számokat, én a gyülekezeteimben ezt fogom tenni, önvizsgálatot tartok, számba veszem a hiányosságokat, a mulasztásokat.

Jézus is sírt Jeruzsálem felett, szabad nekünk is megsiratni azt, ami elveszett, de még lehet ébredésért imádkozni, keresni az újabb és újabb utakat, hogy megtaláljuk az emberekhez vezető utat. Amíg tart a kegyelmi idő, addig nekünk küldetésünk van.

Azt mondja, meg kell találni az emberekhez vezető utat – holott úgy hírlik, önök megtalálták. Balatonszabadi református gyülekezete nagyot gyarapodott azóta, amióta ön a lelkipásztor.

Amikor 2009-ben fiatal házasokként a férjemmel ideérkeztünk, nyolcan-tízen jártak a gyülekezetbe, és mindössze hat hittanosunk volt. Most hetven hittanosunk van, négyszáz ember tartozik hozzánk százötven egyházfenntartóval, szenteste háromszáz fő látogat el templomunkba. Sokak megrökönyödésére én mégis azt szoktam mondani – nem szerénységből, hanem meggyőződésből –, hogy most érkeztünk el a nullára…

Elérkeztek a nullára? Ha ezt annak nevezi, akkor ön minimum érdekes személyiség. Beszélne először is arról, milyen gyerekés ifjúkora volt?

A Berettyóújfalu melletti Váncsodon voltam gyermek. Nyolcéves lehettem, amikor a gyülekezetünkbe fiatal lelkésznő érkezett. Húsz évig volt a gyülekezet lelkipásztora. Úgy éreztem: én is ilyen szeretnék lenni. Lendületes volt, fiatalos, határozott, mégis igazi nő. Megtérésem 2000-ben – tizenhét évesen – történt, a Refisz egy balatonszárszói ifjúsági táborában. Utána kaptam az elhívásomat a teológiára a következő Igével: „Atyáink Istene választott ki téged, hogy megismerd az ő akaratát…” Sárospatakon hamarabb volt a felvételi, mint Debrecenben, ezért ott végeztem el a teológiát. Úgy éreztem, a helyemen vagyok.

Miért?

Számomra vonzó volt a sárospataki teológia puritánsága, családias légköre, és nagyon jó tanáraink voltak. A Genfi Egyetemen is töltöttem egy évet az Egyházak Világtanácsának az ösztöndíjával, missziológiát tanultam mesterképzésben. Lehetőségem lett volna doktori programra a vatikáni egyetemen. De engedtem édesanyámnak, aki azt kérte, először a segédlelkészi évemet tegyem le, szenteljenek lelkésznek, csak utána folytassam tanulmányaimat. Nagyon józan és bölcs tanács volt. Hazajöttem, és az volt a szívemben imádságként: ha az Úristen mégis gyülekezeti lelkészként akar látni, nem pedig Rómában ökumenizmust tanulmányozva, akkor adjon nekem olyan férjet, aki nemcsak engem szeret, hanem a majdani gyülekezetünket is.

Ilyen éretten állt hozzá a párválasztáshoz?

Egy évig tartó, nagyon odaszánt imádság volt ez. Úgy vélekedtem, gyülekezeti lelkész egyedülálló nőként nem lehetek. Gyulára kerültem segédlelkésznek. Ott ismertem meg a férjemet, Győri-Dani Istvánt, aki ott állt a templomajtóban, és már az első találkozásnál éreztem, hogy ő az, akire vártam. A következő évben összeházasodtunk, majd két gyermekünk született. Azóta is minden a maga szép rendjén történik, nincsenek allűrjeink, játszmáink, mellékvágányaink, eltérve a kimondott szótól. Amilyen tisztességes volt az udvarlás, olyan a házastársi kapcsolatunk is.

Miben látta igazolódni, hogy szeretni fogja azt a gyülekezetet, amely majd az önálló szolgálati területe lesz?

Például abban, hogy kapcsolatunk első közös karácsonyi-újévi időszakában az ünnepek mindegyik istentiszteleti alkalmára elkísért, pedig abban a másfél hétben huszonhét szolgálatom volt.

Hogy kerültek az ország másik sarkába?

Én mindig tiszántúli lelkész szerettem volna lenni. Jeleztem is az akkori egyházkerületi főjegyzőnek a szándékomat. Ő iskola lelkészként gondolkodott felőlem, mert nőként álltam pályám elején. Én azonban gyülekezeti lelkészségre kaptam az elhívásomat. A siófoki lelkipásztortól viszont hallottam, hogy Balatonszabadiban helyettesítenek a feleségével, és szerinte az a gyülekezet pont nekem való. Eljöttünk bemutatkozó szolgálatra, de az akkori állapotok olyan lesújtóak voltak – romos templom, döngölt földes parókia, csupán nyolc-tíz fős gyülekezet –, hogy arra gondoltam, prédikálok egyet és hazamegyünk, elfelejtjük Balatonszabadit.

Akkor hazamentek, mégis itt vannak másfél évtizede…

A gondnok asszony mindent megtett, hogy bennünket ideszeressen. Nagy szeretettel mesélt a gyülekezetről, arról, hogy harminc éve nem volt beiktatott lelkészük, és mennyi viszontagságot éltek meg. A férjem pedig azt kérte tőlem, hogy ezt komolyan gondoljam át, mert ő bárhova elköltözik velem Gyuláról, de negyven évig ott fogunk élni. Térden állva kértem az Úristent, hogy tegye világossá, Balatonszabadiba kell-e nekünk jönnünk. Ebben a csendességemben jött elém, hogy nyissam ki Chambers napi áhítatait. Ott éppen arról volt szó: ha Krisztus benne ül egy hajóban, akkor még ha vihar van is, ő átvezeti a túlsó partra. S ez akkor is így van, ha a kívülállók nem értik a hajó haladási irányát. Akkor biztossá vált számomra, hogy Balatonszabadi az a hely, ahova Jézus is jön velünk, és áldásával velünk lesz.

Hogyan lett itt virágzó hitélet, ilyen induló körülményekkel?

Sok-sok imádsággal. Nekünk imáinkat meghallgató Istenünk van. Igazi csodákat éltünk át már az első hetekben. Kezdetben a régi parókia egy kis szobájában tartottuk az istentiszteleteket, és ahogy a közeledő húsvétra gondoltam, azt kértem az Úrtól, hogy tegyen csodát, ne kelljen bemenni a romos templomba.

Március elsején egy falubeli ács bekopogott hozzánk, felajánlva hogy két festőcsapattal együtt kijavítja a templombelsőt és a mennyezetet.

Mit kért ezért?

Teljesen ingyen, felajánlásként gondolta. Ugyanis itt nősült a templomban – lévén a felesége református –, és mikor hallotta, hogy új lelkész érkezett, azt mondta magában, akkor hát újuljon meg a református templom. Az imámra ő jött feleletként az Úristentől. Akkor ezen én is felbuzdultam, mondtam a maroknyi gyülekezet férfitagjainak, verjük le a vizes falakat, vágjunk le a padsorokból, hogy ne érjenek a falig, akadályozva a szellőzést. Megkezdődött a teljes belső felújítás! Volt olyan is, aki azt mondta: „Huszonhat évesek lendületével újítom ezt a templomot!” Ezt még ma is emlegetjük.

Merthogy olyan megható volt?

Inkább azért, mert azzal a közös építkezéssel negyven év lemaradása fordult jóra. Az akkor kapott lendület azóta sem fogyott el belőlünk. Nem úgy gondolkoztunk, hogy ha ennyi ideig állt minden, ne siessünk tovább előre, kevesen vagyunk. Úgy tekintett és tekint magára a szabadi gyülekezet: öszszefogással meg tudjuk csinálni. Hiszen már az, ami velünk a kezdetekkor történt — fél év alatt befejeződött a templombelső felújítása, száz százalékban önerőből —, túlmutatott rajtunk. Megértettük, hogy tudunk a velünk, általunk nagy dolgokat tervező Úristen eszközei lenni.

Ez tényleg fegyvertény, hiszen 2009-ben a legnagyobb gazdasági válság tombolt.

Aki csak tudott, anyagilag hozzájárult az alapanyagok költségéhez, illetve kétkezi munkájával segített. Szép emlék, hogy egy bírónővel együtt locsoltam a betont, nem volt ez nekünk sem degradáló feladat… Az említett ács vezetésével kijavították a mennyezetet, lélegző vakolat került a falra, a szomszéd református gyülekezetből való kőműves kiegyenlítette a padlót és így tovább.

Hogyan újult meg a templom külseje, illetve hogyan lettek új közösségi épületeik?

Hamar ránk nehezedett a tudat, hogy kívülről a templom milyen leromlott állapotot mutat: omladozó külső vakolat, rossz nyílászárók, körülötte se térkő, se parkoló. A régi parókiánk is megrogyott az első télen. Elkezdtem ismét imádkozni! hogy „Uram, nekünk új otthonra van szükségünk, és a te házad is romokban áll, tégy csodát”! Rövidesen, 2011-ben az önkormányzat megvette tőlünk a régi parókiát, és egyházkerületi támogatással elkezdődött az új építése, persze ez még mindig nem lett volna elég, de a gyülekezet adományai és vállalkozók felajánlásai lehetővé tették, hogy megépüljön. Egy vidékfejlesztési pályázatból pedig pénzt nyertünk a templom külső felújítására. A gyülekezeti házunk, amely a rendszerváltás előtt református iskola volt, a Magyar falu programban elnyert pályázatokból újulhatott meg.