Te is szeretsz mezítláb szaladgálni nyáron? Ledobni a szandált, és szaladni a fűben, netán a vízparti homokban vagy éppen a szobában a szőnyegen? Klassz dolog, amikor érzed a talpad alatt a fűszálak simogatását, a homok hűvösét, a szőnyeg puhaságát. Persze a szabadban nem árt vigyázni a mezítlábazással, nehogy valami felsértse a talpadat. De ettől függetlenül mezítláb szaladgálni csudajó!

A szandál is jó, mert nyáron sem meleg, és sokkal egyszerűbb fel- meg levenni, mint a zárt cipőket. A Biblia korában nagyon másként öltöztek, mint manapság, de egy Jézus korabeli szandit felhúzni a lábadra ma is nagyon menő lenne. Persze akkor nem így hívták, hanem sarunak, de nem sokban különbözött a mai szandáloktól. Nem műbőrből vagy műanyagból készült, hanem valódi bőrből, a talpa sem gumi volt, és tépőzárat vagy csatot sem találnál rajta, hanem csak megkötőket. De ettől függetlenül nagyon hasonló volt a mieinkhez.

Ráadásul annak, ha valaki levette a saruját, külön jelentése is volt a korban. Vannak köztük érdekes meg vicces szokások is, amelyek ma már elég furcsának tűnhetnek. Például ha két zsidó megegyezett valamiben, akkor a sarujuk levételével pecsételték meg az üzletet. Az egyik fél levette az egyik saruját, és odaadta az üzletfelének. Olyasmi volt ez, mint amikor manapság kezet ráznak a felnőttek az egyezség megkötése után. Sőt! A saru azt is jelentette, hogy stipi-stop! Mert ha valaki lehúzta a saruját egy vitás helyzetben, és rátette egy tárgyra, akkor azzal jelezte, hogy az a tárgy az övé.

Ám volt olyan szokás is, amely biztosan ismerős neked. Amikor ma a játszótérről vagy az oviból, iskolából hazaérsz, gondolom, otthon le kell venned a cipődet. Ennek egyszerűen az az oka, hogy ne vigyük be a koszt, a piszkot és persze a különböző bacilusokat a lakásba. Ám ha valaki a Biblia korában levette a saruját, azzal a tiszteletét fejezte ki. Ha vendégségbe ment, akkor is levette, de főleg akkor, amikor Isten színe elé járult.

Mózesnek is volt egy esete a levetett saruval. Persze nem kisbabakorában, amikor az anyukája berakta a kosárba, és Istenben bízva a Nílus vizére tette. Nem volt más választása, meg akarta menteni gyermekét az egyiptomi katonáktól. Isten gondoskodott is a kis Mózesről, mert terve volt vele. Mózesnek azonban semmi ilyesmi nem járt a fejében. A fáraó lánya találta meg őt a kosárban, így a fáraó udvarában nőtt fel. Aztán Midján földjén pásztorkodott, ahol az apósa juhait őrizte. Járta a köves pusztát, amihez kellett a jó erős saru. Egyszer a pusztán is túl, a „Hóreb hegyének” lábánál legeltette a jószágot, amikor egy égő csipkebokrot vett észre. Nagyon furcsa bokor volt, mert ugyan égett, mégsem hamvadt el.

– Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor? – határozta el Mózes, de amikor elindult, ezt hallotta:

– Ne gyere közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz! (2Móz 3,3–5).

Mózes nemcsak a saruját oldotta le, hanem az arcát is eltakarta, annyira félt rátekinteni Istenre. De még akkor sem sejtette, hogy az Úr milyen hatalmas feladatot bíz rá.