Ha elfeküdtük a hajunkat és az égnek áll, csak akkor dönthetünk arról, kezdünk-e a kóccal valamit, ha tudunk róla, azaz tükörbe néztünk reggel indulás előtt. Sajnos a haját nem érzi az ember, és nincs a látóterünkben sem… Szembesülés hiányában netán úgy köthetünk csokornyakkendőt, tehetünk díszzsebkendőt és dughatunk virágot a gomblyukunkba, hogy bohócnak néz minden szembejövő.

Számok, arányok, százalékok. Ebben a bűvkörben telnek most a beszélgetések egyházon belül és kívül. Ki a tenyerét dörzsöli, hogy végre leszámolhat ezzel a keresztyén Európa nevű mítosszal, ki siratja a felekezetét, ki tagad, ki megköszöni a részvételt. Olyan, mintha a gyász különböző szakaszait látnám: tagadás, düh, depresszió és így tovább… Na de először is a valóság nem fog megváltozni attól, hogy kommentáljuk jobbról vagy balról, ahogy a számok sem tudják maradéktalanul visszaadni, hiszen ahány ember nem válaszolt, annyi történet, ok és motiváció. De ha a valóság keresése nem jellemez minket, ha nem kíváncsiskodunk, ha nem kérdezünk, akkor megette a fene, akkor kár belénk a valóság, az igazság, a lehetőség.

Nem tudom, miért bűn kimondani: fogyunk. Nem tudom, miért bűn kimondani, hogy ahol többen lettünk, általában ott sem valami missziológiai bravúr történt, hanem népmozgás. (Ez éppen olyan, mint a bűnről tanulni és tanítani: naná, hogy nem népszerű és kellemes, nélküle viszont nincs megigazulás, megváltás sem.)

Persze hogy rossz szembesülni rossz hírekkel! Csak annak nem az, akit nem érdekel a téma. Persze hogy bennünket, akik rátettük hitünket, életünket, adományainkat Krisztus ügyére, bánt, ha kevesebben vagyunk, mint tíz vagy húsz éve. De ha nem nézünk tükörbe, és úgy teszünk, mintha ébredéses ereje teljében lenne az egyházunk, akkor szükségképpen meg sem találhatjuk a felelősségünket és lehetőségeinket az adott helyzetben. És megspóroljuk a fontos munkát: az őrlődést és a nehéz kérdések feltevését.

Szóval beszéljünk róla, vitázzunk róla, szűrjük az adathalmazt ezerféleképpen – különösen ki-ki a maga településére! Vegyünk észre csodát, ha valahol a népmozgalmi adatokkal dacolva növünk (vagy legalább nem fogyunk), és keressünk megújulást ott, ahol még esetleg a lakosságszám gyarapodása ellenében is csökkenünk! Gyártsunk téziseket, cáfoljuk vagy igazoljuk őket, csak ne spóroljuk meg a munkát! Inkább rágjuk át fölöslegesen és többször, mint hogy elnézzünk olyan változások felett, amelyek érintenek. Inkább feltételezzünk helytelenül dolgokat, mint hogy hiábavalósággá tegyük az emberek ikszeléseit. Keressük a nem válaszolókat, és kérdezzünk rájuk: miért?

Ha párbeszéd indul, az már jó, mert abból le lehet szűrni valamit. Ha viszont rövidre zárunk, nem alakul ki párbeszéd, nincs kérdés, nincs válasz, nincs kapcsolódás. Hagyjuk, hogy a tükör tennivalót mutasson!