Erősíteni. Megszilárdítani. Megtámasztani. A tanítványokat. Valamennyi tanítványt. Nem a gyengéket, fáradtakat, hangosan elégedetlenkedőket, látványosan izzadókat. Valamennyit. A Krisztusban munkálkodókat. A Krisztusban élőket. Mert nem csak a fáradtaknak van szükségük erősítésre. Kell a bátorítás valamennyi tanítványnak. Annak is, aki csak magában vívódik, hogy vajon jól cselekszik-e, és annak is, akiről az sugárzik: teljes magabiztossággal tudja, mit kell tennie. Megszilárdítani azt is, aki csendben tevékenykedik. Azt is, aki nem panaszkodik, pedig régóta és sokat tesz. Megerősíteni azt, aki a legfőbb támaszunk életünk bármely területén. Azt, aki most lett tanítvánnyá ugyanúgy, mint aki már évtizedek óta Jézus követője. És megszilárdítani azt, aki mindezeket az embereket számontartja és bátorítja. Így legyünk támaszai egymásnak Krisztusban. Legyünk szilárdak, de ne a magunk cselekedeteiben, hanem Krisztus megváltó szeretetében és ebből fakadó szabadságunkban. Erősítsük valamennyi tanítványt. S mindeközben legyünk készek önmagunk erősítését elfogadni Istentől és az emberektől is, hogy miközben másokat erősítünk, mi magunk erőtlenné ne váljunk.

4Móz 27,1–11

20. zsoltár

Apollósnak szüksége volt a teljes igazság megismerésére Jézusról, valamint a Szentlélek keresztségére is. Az efezusi közösségnek Pál gyors távozása okán szüksége lett egy Apollós képességeivel rendelkező személyre. Isten számukra kölcsönösen előnyös találkozást készít elő, amelyben mindkét szereplő jelentős fejlődésen megy át. S micsoda harmónia él ebben: van, aki továbbindul, van, aki érkezik, van, aki a gyülekezetbe hív, van, aki megtanít arra, amit még nem tudok. Erre írja Szabó Magda: Isten mindig mind a két kezével belenyúl az ember életébe. Amikor elvesz, ad is, és amikor ad, el is vesz. Mert Atyánk már látja, hova vezet legközelebb, ahol további igazságokat tanít nekünk magáról. Avagy azt, kit vezet már felénk, aki választ ad kérdéseinkre. Adjunk hálát azokért a találkozásokért, amelyek hitünk mérföldköveit jelentették, vagy amelyek révén másokat segíthettünk ebben. Adjunk hálát az időkért, amikor a hiányokban találkozások születtek. Tekintsünk reménnyel a mostani hiányainkra, mert nem hagy segítség nélkül minket az Úr!

4Móz 27,12–23

90. zsoltár

Ez nem csodatörténet, mégis csodának érzem. Csoda, hogy ez a találkozás és megkeresztelkedés megtörténhetett. Adott két próféta: Jézus és Keresztelő János. A tanítványaik találkozásakor ugyanaz valósul meg, mint amikor mestereik találkoztak: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Jézus tanítványa továbbvezeti Jánosét. Ez a találkozás is azt mutatja, János mennyire tökéletesen töltötte be előkészítői szerepét. Még tanítványai is értik: eljött, akiről mesterük tanította őket. És mi számomra ebben a csoda? Az, hogy az emberek közösségében ilyen nem szokott megtörténni. Két nagy ember tanítványai mindig vetélytársak. Saját mesterük gondolatmenetét viszik tovább, ezért nem pontosan ugyanonnan indulnak a beszélgetésben, és nem ugyanoda érkeznek. Itt azonban János tanítványai és Pál annyira tisztán őrzik mestereik szavait, hogy ezáltal szépen illenek, simulnak egymásba tanaik. Versengés nélküli, tiszta igei vezetésben vannak, akárcsak mestereik. Jézus és János pontosan látták, melyiküknek mi a feladata. Megértették, hogy a feladat más, de a cél ugyanaz: Isten országa. És ugyanezt értik meg ebben a történetben a tanítványok: a cél Isten országa. Áldott, aki mer Isten országa felé Mesterét követve tisztán igei vezetésben maradni!

4Móz 28,1–15

488. dicséret

Mit látok ebben a történetben? Az embert, akinek csak a csoda kell – amit Isten tud neki adni –, de maga Isten már nem. Akinek nem a megváltás kell, hanem az erő, amely Istennél van, hogy öncélúan tudja azt használni. Azt látom, amikor Isten csak eszköz az ember céljainak eléréséhez. Amikor nem Isten maga kell, csak az, amit nyújtani tud. A hatalma. Hogy megoldja az életem. Hogy könnyebbé tegyen valamit. Hogy lehessek az ereje által valaki. Amikor magam nem adom Istennek, gyermeke nem leszek, csak ellesem a mondatokat és mozdulatokat, remélve, hogy ennyi is elég. Az emberi játszmát látom, a határkeresést Istennél: meddig engedi ezt? Ám kiviláglik ebből a történetből is, mennyire kevés a mozdulat, a szavak, ha nem az Isten iránti őszinte sóvárgás járja át őket. De látszik az is, hogy ereje ott van azokkal, akik valóban az ő gyermekei. Aki az Úré, annak nem üres fecsegés az Isten ereje, hanem megélt valóság a hétköznapokban. Persze nem ezért lettünk az ő gyermekei, de ráadásként megadatott ez is, hála legyen érte!

4Móz 28,16–31

492. dicséret

A nagy Pál hallgat a tanítványokra és a tartományi tisztviselőre; nem megy be a színházba, a zavargás kellős közepébe. Ismerve őt, micsoda kín lehetett ez neki! Kimaradni egy ekkora horderejű ügyből, toporogva várni a híreket, és nem tenni semmit. De van, amikor teret kell adni másoknak. Amikor Isten bennünket int nyugalomra, mert más terve van. Van, akinek nehéz mozdulni, amikor Isten munkára hívja. Van, akinek nyugton maradni nehéz. Vagy nehéz átadni a lehetőséget, mert rossz érzés kimaradni, nem beleszólni, nem megmondani rögtön a „tutit”. Rossz érzés végignézni, hogy mások tétován keresik a megoldást. Rossz érzés, amikor a helyünket kell átadni a templomban, munkában, szolgálatban vagy a buszon. De van, mikor ez a dolgunk. Rábízni magunkat Istenre és arra, akit ő küld. És egyszerűen hátralépni, és hagyni őket munkálkodni. És ez működik is! Nem közvetlenül Pált védi a város jegyzője, de jó érzékkel tesz rendet, ezzel megmentve a helyzetet. Merjünk hagyni másokat is a munkához állni, mert lehet, hogy jó érzékkel fognak megoldást találni. Valószínűleg nem azt, amit mi gondoltunk volna, de talán épp ettől lesz remek. Áldott, aki mer nyugton maradni, amikor annak van itt az ideje.

4Móz 29,1–11

566. dicséret

A fáradtság nem új keletű. Az istentisztelet alatti alvás sem. A nehéz munka utáni istenkeresés sem. Az észszerű alvás helyetti Isten Igéjére való koncentrálás sem. Csak időnként megfakul az emléke. Pedig olyan kiemelkedő pillanatok ezek, mint nyári estén belefeledkezni egy végtelen beszélgetésbe: kinek jut eszébe az alvás? Ki választaná azt? Ki akarna hosszú utazás előtt kipihent lenni, amikor annyi mondandója van még Krisztusról? A téma mindennél fontosabb. Pálnak is, a gyülekezetnek is. Meg is lesz az áldása, hiszen csodát látnak, hogy az éjjel történtek és elhangzott tanítások soha ki ne essenek az emlékezetükből. Ne essen ki a mi fejünkből sem: áldásos időnként erőnk felett keresni az Urat. Észszerű aludni, kényelmesebb kipihenten utazni és dolgozni is másnap, ez tagadhatatlan. Ám az észszerű nem mindig áldásos. Viszont időnként erőnk felett keresni az Urat: az áldásos. Ott minden kétséget kizáróan áldás, növekedés lesz. Keresni őt, többet, mint szoktuk, kutatni éjjel, áron megvenni az alkalmakat, amikor róla hallhatunk. Áldott minden pillanat, amikor nem észszerűen döntünk, hanem az Isten Igéjének megértése a szenvedélyünkké válik, mikor nem a fáradtság győz, hanem a kíváncsiságunk, elhivatott keresésünk!

4Móz 30

239. dicséret