Milyen érzés, hogy a vállán marad az egyházvezetői munka is?

Igyekszem komolyan venni a páli Igét, hogy „aki püspökséget kíván, jó dolgot kíván”. A felelősség olykor nyomaszt ugyan, ám nekem fontosabb a „Mit tudok?” kérdésénél a „Kit tudok? Kit ismerek?”. Utóbbit meg tudom válaszolni: azt, akinek semmi sem lehetetlen. Aki megígérte, hogy gondoskodik az övéiről. Én ebben hogyan kételkedhetnék? Aki szólt hozzám, elhívott a szolgálatára, meggazdagított, megáldott, családot bízott rám, gyülekezeteket, soha cserben nem hagyott. A hívek oldaláról pedig megerősítő volt már maga a második jelölés is, mert az talán már önmagában értékelés az eddigi munkámról, illetve a megalapozott bizalom jele.

Mondana példát a leküzdendő lehetetlenségekre?

Például a nagy távolságok. Windsortól négyszáz kilométerre van a legközelebbi testvérgyülekezetem. Nem tudok egykönnyen átmenni beszélgetni a lelkipásztorral, vagy felkerekedni a hívekkel, hogy menjünk át egy-egy jeles alkalomra. A határ túloldalán lévő, USA-beli Detroittal évi két-három közös program megvalósul ugyan, de ez is roppant nehézkesen: a határ nem mindig járható jól, gyakoriak a fennakadások, hiszen itt bonyolódik le Amerika és Kanada közt a legnagyobb áru- és személyforgalom, a 2001. szeptember 11-i terrortámadások miatt sem egyszerű mindenkinek az átjutás…

Jól gondolom, hogy az amerikai szórványban élő magyar reformátusok legnagyobb félelme az elfogyás és megszűnés?

Egyházunk, amely New Yorktól San Franciscóig, Houstontól Torontóig terjed, 2024. december 9-én lesz kereken százéves. Három egyházmegyében él – kelet, közép és nyugat -, huszonhat anya- és tíz missziói gyülekezettel. Csaknem egy évszázada itt járt Ravasz László püspök, ő mondta az itteni egyházról: „jégtáblán úszó virágoskert”. Csodák csodája, tehetem hozzá ma, hogy a jég még mindig nem olvadt el, a virágoskert még mindig nem hervadt el. Nagy szó ez, mert ha csak szűkebb őrhelyemet, Windsort veszem, itt valamikor öt magyar templom és ugyanennyi kultúrház működött. Ma már csak a mi református templomunk létezik. Van még egy római katolikus magyar közösség, de nekik se papjuk, se templomuk.

Alakulnak még új magyar szórványgyűlekezetek?

Kétirányú a folyamat. Itt nincs állami támogatás, tehát vagy meg tud élni egy ilyen közösség, vagy bezár, és eladják a templomukat. Sok helyütt alakult úgy, hogy bár valamikor ott laktak a híveink a szomszédban, gondoskodtak mindenről, ma már máshol élnek, kísért a gazdátlanság. Az emberek mennek az új egzisztenciális lehetőségek után, egy átlag amerikai – legyen akár magyar gyökerű – hétévente költözik. Itt az állandóság ritka állapot. Keleten gyakran mintegy százhúsz éve alakultak a gyülekezetek, sok mindent végigéltek, kipróbáltak, talán bele is fáradtak, a negyedik vagy ötödik generációnál tartanak, a magyart sem úgy beszélik már. Ellenben nyugaton az ötven év körüli gyülekezetek a jellemzőek, ott aktívabbak, elevenebbek a hívek, sok a rendezvény.

Új helyeken is feltűnnek magyarok, és ösztönösen keresik a kapcsolódást. Ha van ilyen sűrűsödési pont, összejöveteli hely, megszervezik az egyházat is, és közösen bérlik vagy használják a termet, épületet. Chicagóban a gulyásfesztiválra tízezer ember szokott eljönni. Ezek a rendezvények magyarságmegtartó erőt képviselnek. De ha az evangélium ügyét is nézzük, kellenének még utazó, jól szervező, fiatal lelkipásztorok, akik össze tudnák fogni a hitre szomjas embereket. Nekünk tíz helyen sikerült gyülekezetet plántálnunk. Azért fő a fejünk, hogyan tudnánk támogatni a csatasorba állítandó új missziói lelkészek munkáját is, például fizetés, utazási és szállásköltségek tekintetében, mert a perselypénzünk sajnos nincs arányban ezzel.

Egyházuk az amerikai és a kanadai presbiteriánus népegyházaktól függetlenül, ám – 2009 óta – a debreceni alkotmányozó zsinaton létrejött Magyar Református Egyház kebelén belül működik. Jobb ez a konstrukció?

Eleink ezt a kérdést már eldöntötték, megharcolták. Trianon tapasztalata egyébként is beégett az emlékezetükbe: valaki mindig elveheti tőlük azt, ami eredendően az övék. Abból indultak ki, hogy ez a magyar egyház a miénk, mi dolgoztunk meg érte, mi építettük, maradjon a miénk, ameddig csak lehet. Nyakas kálvinisták voltak, de a jó értelemben, és az idő eddig őket igazolta. A más szervezetek védőernyője alatt élők használhatják, fenntarthatják ugyan a templomaikat, épületeiket, de megszűnés esetén minden átmegy azok tulajdonába.

Milyen a társadalom állapota Kanadában, ahol az úgynevezett melegjogokat csúcsra járatják, illetve szélsőséges a drogliberalizáció?

Nem rózsás a helyzet, a marihuána legalizációja a jóléti társadalom nyomására történt. Ez úgymond a szabadság hazája, de itt inkább szabadossá válik az ember. Nem parancsol senki, nem kötelező semmi. Ezzel egy időben a média egyoldalúan közvetíti az emberi jogokba öltöztetett extrémitást, a lakosság érzékenyítése aktívan folyik.