Emberként úgy vagyunk megalkotva, hogy keressük, vágyjuk azokat a helyzeteket, amelyekben élmények hatása alá kerülhetünk. Bevésődnek és egy életen át velünk maradnak illatok a gyerekkorunkból, látjuk magunk előtt kedvenc tanárunkat, halljuk kedvesünk nevetését, fel tudjuk idézni nagymamánk csirkepaprikásának ízét, és bármikor kaphatók vagyunk egy olyan embertől érkező ölelésre, akit igazán szeretünk.

Ezer szálon kapcsolódunk a környezetünkhöz pusztán a minket érő ingerek által. Isten ugyanakkor e kérdésben is kívül áll a mi koordinátarendszerünkön. Őt nem címkézhetjük fel azokkal a jelzőkkel, amelyek segítségével egy kalap alá veszünk mindent és mindenkit, ami és aki a rajtunk kívül álló világban van. A szó szoros értelmében sohasem látjuk, nem érezzük az illatát, nem halljuk a hangját, nem ér hozzánk fizikailag, ez a hiány pedig, ha nem teszünk külön lépéseket, a kapcsolódás útjába állhat.

Az Ószövetséget olvasva már-már nosztalgikus hangulatba kerülhetünk, tévesen azt gondolva, bezzeg régen milyen könnyű volt hinni az Úrban, aki újra és újra mintegy bejelentkezett népénél. Kézzelfogható közelségben voltak vele akkoriban a kiválasztottak, például Jákób, aki a Szentírás szerint megküzdött Istennel úgy, hogy a küzdelemben szerzett sebe egy életen át vele maradt. Így ír erről Mózes első könyve: „Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki birokra kelt vele egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, úgyhogy kificamodott Jákób csípőjének a forgócsontja, miközben vele birkózott. Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób. Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób ezt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő így válaszolt: Miért kérdezed a nevemet? És megáldotta őt. Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.” Ugyanígy könnyű irigyelni Jézus kortársait – Tamás módjára talán mi is készségesebben hinnénk. Ugyanakkor a Bibliából azt is tudjuk, hogy a Jézussal találkozók sem tértek meg mind, hiszen a hit mégiscsak „a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés”.