Az egyházi életben talán egészen 1990-ig a rentábilis szót (jelentése: kifizetődő, behozza a ráfordítást) nemigen használtuk, csak az üzleti élet szakkifejezése volt. Mostanában viszont egyre többször kerül elő, mégpedig meghatározó módon, befolyásolva a missziót is. Igaz, 1990-ig, különösen az 1948-as államosítás óta, az egyházban nem is lett volna sok értelme ennek a szónak.

A misszióhoz csak a kegyelem szó kapcsolódott. Az egyház, a gyülekezetek, a lelkipásztorok életéhez pedig a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” kérése. Az egyházak anyagi forrása az áldozati bevétel volt: fenntartói járulék, persely, adomány. Alig volt egyéb bevétel, temetőből, talán egy-két városi gyülekezetnek valami esetleges helyiségbérleményből. Ha templomot renováltunk, igyekeztünk egyszerűen, amit lehetett, saját erőből, a gyülekezeti tagok, a gyülekezethez tartozó szakiparosok áldozatos felajánlásából, munkájából megoldani. Nem fordulhatott elő, hogy egy lelkészlakás felújításánál ne lett volna elég a sima konyhabútor, nem jutott eszébe senkinek extra igényekkel előállni. Jó volt a padló parketta helyett, elég volt, ha sima fehér csempére jutott fedezet a fürdőszobában. És a fedezet a két-három évig is húzódó gyűjtésből, takarékosságból. De nem folytatom a múltat. Viszont azt kérem, gondolkodjunk el azon, vajon a misszió mikor volt rentábilis. A templom, a gyülekezeti ház – ha volt egyáltalán –, a konferenciaházaink voltak-e valamikor is rentábilisak?

A misszió az áldozatból, másként fogalmazva kegyelemből élt. Már Pál apostol leveleiből is ez derül ki. Sőt még az aranyborjút is összeadott arany fülbevalókból öntötték! Manapság viszont egyre többször kerül elő a rentabilitás szó a közegyházban, de a gyülekezetekben is. Missziói házak működtetését függesztik fel ezen az alapon, konferenciatelepeinken – tisztelet a kivételnek – olyan árak vannak, hogy nemcsak a nyugdíjas Pista bácsi és Juli néni, de a hittanosok szülei sem tudják befizetni a gyerekeiket nyáron egy hétre. És nemcsak a nyugdíjasokról van szó, hanem a lelki szükségben lévő gyülekezeti tagjainkról is, családokról is. Mert rentábilisnak kell lenni mindennek. Extra építőanyagokra, márványlapokra futja...

És a misszió? Ki merem mondani, le merem írni: rendkívül nagy kísértés ma gyülekezeteinkben, de közegyházunkban is, hogy a rentabilitás aranyborjúja körül táncolunk. Persze joggal lehet kérdezni: hiszen minden drága, ráadásul ma már nagyok az igények, miből legyen akkor misszióra forrás? Én viszont hiszem, hogy erre is igaz, mert egy életen át tapasztaltam meg a Reményik Sándor jól ismert versében is megfogalmazott igazságot: kegyelemből. Döntsük el: rentabilitás vagy misszió? Rentabilitás vagy kegyelem?