Jézust vámszedők hallgatták, bűnösök gyülekeztek hozzá. Az ilyen illetlen társaság nem nyerte el a farizeusok és írástudók tetszését. Ekkor hangzott el ez a furcsa, érthetetlen példázat – a kilencvenkilenc az egyhez. Tényleg otthagyja a pásztor a kilencvenkilencet? Ha romantikától mentesen olvassuk, arra gondolunk: a pásztor talán hátrahagyja nyáját, de nem hagyja őrizetlenül; elmegy, mások gondjaira bízza a kilencvenkilencet. Vagy mégis hátrahagyta őket, felügyelet nélkül? Mi nem kockáztatunk ekkorát egyetlenért, inkább leírjuk a veszteséget. De a mi pásztorunk, a jó, ilyen abszurd dolgokat tesz. Vajon mire gondolt Jézus? A fáradhatatlan pásztort akarta elénk állítani, aki megy az egy után, míg a többiek pihennek a nyáj többi része mellett? Lehet, erre gondolt, és ez fontos nekünk, mert csak így értjük meg: egyetlen pillanatra sem vagyunk magunkra hagyva. A mi Urunk nem hagyja hátra, veszélyek között, hanem aggódó szeretettel keresi az övéit. Vagy csak az egy számít, a kilencvenkilenc akár pusztulhat is? Ha erre gondolunk, az üzenet nem csorbul: Istennek fontos az elveszett. E példázat nem a kilencvenkilencről szól, hanem az egyről és a pásztorról. Azt pedig, hogy mennyire fontos az egy, csak akkor fogom fel, ha egyszer már megtapasztaltam: Isten lehajolt hozzám, értem.

Ézs 49

147. zsoltár

Bizony: egy-egy bűnös megtérése örömet szerez Isten színe előtt. A mi Urunk nem távoli kényúr, és mi, akik meghallottuk hívását, nem egyek vagyunk a sok között. Tudjuk, milyen idegtépő, amikor mindent felforgatunk, de nyoma sincs annak, amit elvesztettünk. Ez az érme egy átlagos munkás napi bérének felel meg. A döntő azonban nem az érték, hanem a keresés! Azt is látnunk kell: visszaszerzett, nem új javakról van szó; Isten nemcsak a frissen megtérőket értékeli, hanem mindenkit, aki valaha igent mondott rá. Olvassuk ezt a szakaszt a tanítvány szemével, és megértjük Jézus bátorítását: Isten teljes erőbedobással keresi szívünket, számára a feladás nem opció. Ezt kell tenni nekünk is, minden erőnkkel kapaszkodni Urunk irgalmába. Amikor pedig megvan, ami elveszett: örülni kell, nyilvánossá tenni, vállalni, hirdetni! Egy bűnös megtérése öröm, mint az elveszett drahma megtalálása; és nem tartható titokban. Az asszony lelkesedése legyen erre is példa. Tanuljunk meg örvendezni Isten előtt! Urunk nem csak a lehajtott fejekben gyönyörködik.

Ézs 50

495. dicséret

A tékozló fiú példázata mindig sérteni fogja azok önérzetét, akik meg vannak győződve saját, másokat megelőző kiválóságukról; azokat is, akik pontosan mérhető bűnbánatlépéseket várnak el a megtérő bűnösöktől. A fiú csak egyet akart: el innen, apám házából, minél messzebb! Az apa pedig, mi mást tehet, elenged és visszavár. De megszólalt a nagyobbik fiú is, nem csak a kisebbiket dédelgette az apja, gondja volt az ő megbékítésére is. Tudta, meg kell becsülni azt is, aki soha nem hagyta el az atyai házat, aki hűséggel jelen volt, engedelmesen, hosszú időn át. Hajlunk rá, hogy még igazat is adjunk az idősebb fiúnak, ő az, akit mindig mindenki természetesnek vesz! Csakhogy van egy szerencsétlen mondata, amely elárulja valódi érzéseit: „ez a te fiad”, mondja (30), vagyis ő már nem tekintette a bukás mélységeit megjáró öccsét a testvérének (3Móz 11,7; 5Móz 14,8). Az apja ezt is helyre tette (32), és innen érezzük: ez valójában nem a kisebbik fiúról szóló példázat, és nem a tékozlás itt a lényeg, amelyről csak két rövid megjegyzés szól (13; 30). Mi, fiúk, idősebbek és fiatalabbak, elmegyünk, könnyelműek vagyunk, keménnyé válunk, bezárjuk szívünket. De az Atya, a kegyelmes, visszavár. Megtérésre, hazatérésre hív mindnyájunkat. Akkor is, ha elveszettek vagyunk, akkor is, ha sértetten, távolról nézzük mások örömét.

Ézs 51

126. zsoltár

Ha azt halljuk, bevádoltak egy vagyonkezelőt (1), legyintünk: kizárt, hogy ártatlan! Mégis jó lenne tudni, mi volt a vétke, bűnös volt-e egyáltalán. A görög szöveg szerint szétszórta a gazda vagyonát – ugyanazt tette, mint a tékozló fiú (15,13). Lopott? Vagy csak felelőtlen volt? Más vagyona felett döntött, de jött a vád: a keze között a gazdagság nem gyarapszik, hanem porlad. A lebukás hírére elkezdte leírni az adósságok egy részét, törlesztés nélkül, saját zsebre. Kihasználta főnöke társadalmi helyzetét, akinek kínos lett volna végigjárni az összes örvendező adóst azzal, hogy minden elengedett tételt újra aktív követeléssé kell tenni. Ez lerombolta volna a jó hírét, így a sáfár végső soron megkötötte a gazda kezét. De miért kapott dicséretet? Nem azért, amit tett, hanem az okosságáért. Azért is járt az elismerés, mert más lebukott korrupt tisztviselőkkel ellentétben nem próbálta kimagyarázni magát. A nyomokat sem próbálta eltüntetni, hanem igyekezett rendbe tenni a dolgokat maga körül. Ez a példázat felkavaró. Miért példálózik Jézus egy korrupt alakkal?! Bizonnyal oka volt rá, és indítson ez mérlegelésre minket: gondoljuk át saját értékeinket, helyzetünket. Mert csak tartozásunk mértéke kérdéses, az biztos: adósok vagyunk.

Ézs 52

606. dicséret

Sok mindent odadobunk anyagi javakért. Feláldozunk családi életet, pihenést, egészséget a pénzért, amely idővel felfuvalkodottá tesz, ezáltal csak még távolabb taszít minket Istentől. Persze megmagyarázzuk, hajtani kell. Lakni: kell. Enni: kell. Közlekedni: kell. Igen. De mégis mi lenne, ha... őszintébbek lennénk magunkhoz? Biztos, hogy csak olyan körülmények között lehet élni, ahogy megálmodtuk magunknak? Biztos, hogy az ünnepi asztalnak rogyásig kell lennie? Persze közlekedni is kell. Mégis, mindenhova csak autóval lehet? Egyszerűbb lenne beérni kevesebbel. Mindez döntés kérdése, ami jellemzően nem a legszegényebbeknek okoz nehézséget. Ők túlélni szeretnének. De akit a mammon, a vagyongyűjtés kísértése meglegyint, dönthet másként. Valószínűleg környezetünk nem fogja megérteni, ha elkezdünk szerényebben élni. Bizonnyal elvesztünk néhány barátot is. A jó hír: bőségesen kapunk cserébe. Időt magunkra, szeretteinkre, Istenre. Igen, ma e gondolatok nevetségesek. Ha ezzel hessegetjük el magunktól a kényelmetlen evangéliumi igazságot, jusson eszünkbe: már Jézust is kinevették a farizeusok (14), amikor pénzről volt szó!

Ézs 531

269. dicséret

A gazdagsághoz fűződő viszony minden korban problémát okozott; Jézus tanítványait (1) és a farizeusokat (14) egyaránt megszólította ezzel a példázattal. Utóbbiak nevetségesnek tartották szavait, ők kegyesen szerették a pénzt, vallották, hogy Istentől elnyert jutalom mindaz, amire szert tettek. Ismerjük ezt az okoskodást: ha szegény és gazdag áll előttünk, melyiküket tartjuk Isten kegyeltjének? A Szentírás következetesen hangsúlyozza: amink van, az Úrtól jön és megosztandó; szűkölködő mindig lesz, de senki ne zárja be szívét, se pénztárcáját (5Móz 15,11; 3Móz 19,10). A módos jól élt, a szegény szűkölködött. Az Írás nem ítéli el a gazdagságot, a keményszívűséget viszont igen. A példázatbeli gazdag későn ismerte fel, hogy félreértette a törvényt, de az elbeszélés szerint beidegződései még halála után sem változtak meg. Teljes természetességgel szól: jöjjön Lázár, enyhítse bajomat! Ekkor árulta el magát: pontosan tudta, ki az, aki a kutyák nyála miatt kapujánál vált tisztátalanná. Az igazság pillanata azonban mindig eljön, Lázár és a gazdag ugyanúgy állt meg Isten előtt. Amikor visszatekintünk múló éveinkre, érezzük, mennyi mindent nem tettünk még helyre. Addig tegyük rendbe dolgainkat, amíg nem késő.

Ézs 54

89. zsoltár

Miért nincs emberi közösség botránkozás, botránkoztatás nélkül? Az Újszövetségben a botránkoztató nemcsak felháborodást okoz, de bűnre is csábít. Megbotránkoztat, aki szavaival, cselekedeteivel elsodor az Istenbe vetett bizalomtól. Így használja Pál apostol is a kifejezést: „ha az étel megbotránkoztatja testvéremet, inkább nem eszem húst soha, hogy őt meg ne botránkoztassam.” (1Kor 8,13) Itt arról van szó, hogy szabad-e pogány kultuszból származó húst elfogyasztania keresztyén embernek. Pál tudta, a bálvány semmi, így a kultusza is semmi, tehát a hús csak hús... De mi lesz azokkal, akik, felbuzdulva a bálványáldozati húsból jóízűen falatozó testvér látványán, már nemcsak esznek, hanem a következetesen elutasított kultuszban is részessé válnak? Számukra egy meggondolatlanul étkező keresztyén a bűnre csábítás eszközévé vált. Ebben az értelemben tekint Jézus is a botránkoztatásra. A hitben még erőtlen testvért megbotránkoztatni, bűnbe vinni… Jézus nem véletlenül emlegeti a malomkövet. Szigorú, világos megfogalmazás. Ne keltsünk felháborodást, mert ez egyrészt rossz hírünket kelti, másrészt malomkővel a nyakban vízbe vettetni nem biztató jövőkép!

Ézs 55

716. dicséret