Éppen nyolcvan évvel ezelőtt, a magyar határtól bő másfél ezer kilométerrel keletre, Voronyezs közelében lezárult az úgynevezett „második magyar hadsereg” hadjárata. A kétszázezernyi magyar katonának kevesebb mint a fele tért haza életben – testi-lelki egészségben pedig szinte senki. A tragédiát tovább súlyosbította, hogy a hazatért, életük derekán járó férfiaknak a következő évtizedekben át kellett élniük az ország kommunista átalakítását, az orosz megszállást, s mindezt úgy, hogy a gonosz ideológia szolgálatába állt magyar nyilvánosság személyükben is elítélte a doni katasztrófa túlélőit. E sorok szerzőjének mindkét nagyapja megjárta az orosz frontot és hadifogságot, beszélni soha nem beszéltek az ott átéltekről, de a trauma korai halálozások, betegségek, öngyilkosságok formájában azóta is végigkíséri a család életét.

Most, hogy minden borzalmával együtt újra megjelent a háború a közvetlen közelünkben, fel kell tennünk magunknak a kellemetlen kérdést: hogyan lehet, hogyan kell és érdemes élni háborús időkben?

Bibliánk nagyobb terjedelmű fele, az Ószövetség ilyen történeti korszakban játszódik: az egyes emberi élet vagy akár a népek sorsa folyamatos kiszolgáltatottságban telik, a háború, akár primitív formájában (portyák, fosztogatások, vérbosszú), akár a nagy birodalmak összecsapásaiként igen jelentős mértékben határozta meg az ókori ember mindennapjait. Ezzel szemben – bár az Újszövetség világa is teli van fegyveresekkel – Krisztus a civilizált, bonyolult és szigorú közigazgatással szabályozott Jeruzsálemben tevékenykedik. Mai szemmel borzasztó és barbár kivégzését is kifinomult bürokratikus eljárás előzi meg, jelezvén: a Római Birodalom, korunk nyugati világának előképe, nagyra tartja az erőszak szigorú szabályozását – végeredményben a vérszomjas emberi hajlamok visszaszorítását.