Dobos Károly református lelkész hetvenkét éves korában kapott elhívást arra, hogy a magyarországi lakosságot is elérje a Lepramisszió ügyével. Ön másodéves teológusként csatlakozott az önkéntesekhez. Miért érezte úgy, hogy ez lehet az ön útja?

1976-ban még nem tudtam, hogy erre teszem fel az egész életemet. A teológia hirdetőtábláján láttam meg a kis cédulát, meghívót egy lepramissziós előadásra. Mindig érdekeltek a távoli tájak, az utazás viszont a hetvenes években elérhetetlen álom volt. Gondoltam, a Nepáli Lepramisszió bemutatása érdekes lehet.

Ezért mentem el Dobos Károly előadására, aki a nap végén elmondta, hogy aki úgy érzi, hozzá tudna járulni ehhez az induló misszióhoz, jelentkezzen nála. Ez volt az a pillanat, amikor életre szólóan megfertőződtem.

Hosszú évekig lelkészként is szolgált. A Lepramissziót lassan ötven éve formálja Magyarországon. A kettő hogyan fért meg egymás mellett? Keresztyén emberként így több változást tud hozni a világba?

Évtizedekig főállású lelkész voltam, mellette a Lepramisszió önkéntese. Tíz évvel ezelőtt viszont fordult a kocka, addigra tudtunk felépíteni egy státuszt, azóta főállású lepramissziós vagyok és önkéntes lelkész. Teológushallgatóként idegen nyelvi fordításokkal tudtam segíteni a missziót; angolból, franciából fordítottam a nemzetközi társszervezetek anyagait. Később egyre több feladatot bízott rám Dobos Károly. Ő akkor már idős volt, noha hihetetlen erővel és energiával, sokat utazott is, a lelkesedése magával ragadott. Dobos Károly a hetvenes évek világának lehetőségét az imádságban és a természetbeni támogatásban ismerte fel. Ezek máig ható erők. Nekem a kétezres évek lehetőségeit kellett elkezdenem kiaknázni. 2005 fordulóján elkészítettük azt a szervezeti struktúrát, amely megfelelt a Nemzetközi Lepramisszió rendjének. Három egyház – a baptista, az evangélikus és a református – képviselőiből álló kuratóriumot alapoztunk meg, egyegy lelkészi és világi taggal. Bár a szervezet bejegyzését a Magyarországi Református Egyház vállalta, a Lepramisszió önálló szervezet, teljes mértékben ökumenikus. Másképp nem is fogadott volna be bennünket harminchárom tagországa közé a Nemzetközi Lepramisszió. Mi vagyunk az egyetlen tagország a közép-kelet európai térségből. Ezt a tagságot a harmadik gyermekemnek tartom.

És mit szólt a „harmadik gyermekhez” az első kettő?

A lányaim mindvégig segítették a munkámat. Sokszor ők is szerkesztették az előadásaimat fotók válogatásával, szórólapoztak, borítékoltak. Ma már az unokáim is ezt teszik. A háttérben mindig ott volt a férjem, Riskó János, aki lelkészként sokat hozzátett ehhez a munkához. Sajátosan ugyan, de nekem valóban ez az életformám, a gondolataim mindig a Lepramisszióban vannak.

Minden reggel azzal az örömmel ébredek, hogy újra végezhetem. Ez valahogy megszokottá lett az életünkben, így a családom tagjai lelkületükben és tetteikben szintén lepramissziósok.

A nemzetközi véráramba való bekapcsolódásukhoz szervezetfejlesztésre is szükség volt.

Ehhez látást kaptam Istentől, hogy mint egy céltáblán, koncentrikus körök mentén haladjak. Az eltelt húsz év megmutatta, hogy ez jó irány volt. Kezdetektől nagyon sok gyülekezet, hívő ember volt a Lepramisszió támogatója, ők jelentik a lelki középpontot. Csodálatos volt tudni, hogy a legnehezebb években is sok helyen, minden felekezetben volt imaközösség a külmisszióért, ami óriási lelki tőke. Mindig csodálatos volt tapasztalni, hogy a lepra elleni harc világnapján hány gyülekezet küldött perselyadományt. Sok lelkipásztor jól irányította a közgondolkodást, tudták, hogy ez nem fogja megrövidíteni a helyi szükségleteket, hanem áldássá lesz a számukra. Ez volt a koncentrikus kör közepe. A fejlesztések során a következő körre léptünk, felkerestük előbb a keresztyénközeli sajtót. Arra gondoltam, ha bizonyos világi lapok olvasói nem járnak is rendszeresen istentiszteletre, a lelkük nyitott lehet. Megírtuk, hogy mennyibe kerül egy beteg gyógyítása, mennyi egy pár jó cipő vagy egy kézműtét. Bebizonyosodott, hogy nagyon sok potenciál van még a magyar emberekben.

A munkám legnagyobb része abból áll, hogy folyamatosan bővítem a köröket a társadalom különböző rétegei felé különféle reklámtevékenységgel, online marketinggel, adománygyűjtéssel és sok más módon, ennek köszönhetően folyamatosan nő a támogatóink száma és általuk a támogatás mértéke.

A férjével több gyülekezetet is vezettek az elmúlt években. Nem hiányzik a lelkészi feladat?

Amikor a kétezres évek elején a miszszió szervezeti fejlesztését elkezdtem, a férjem épp a kistarcsai gyülekezet két szórványát, Csömört és Kerepest kezdte meg önállósítani. A megalapított két új gyülekezet első lelkésze én lettem, de közben fokozatosan mentem át a Lepramisszió alkalmazásába, a két gyülekezet pedig az önállóságba. A Lepramisszió egyfelől gyógyító tevékenység, mégis sokkal több annál, hiszen oda viszi az evangéliumot, ahová különben nem jutna el. Ezért ez lelki munka is, ami minden keresztyénnek feladata. Jézus sem azt mondta, hogy vagy prédikálni, vagy gyógyítani kell, mert a kettő párhuzamos, együtt jár. „Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa! Betegeket gyógyítsatok meg, halottakat támaszszatok fel, leprásokat tisztítsatok meg…” (Mt 10,7–8) A gyülekezetben kántorként ma is szolgálok.

A Nemzetközi Lepramisszióban folyamatosak a megbízatásaim: rendszeresen kérik, hogy igeszolgálatokat végezzek a rendezvényeken, voltam a nemzetközi lelki munkabizottság vezetője is. 2015. május 24-én kertészkedés közben pedig indíttatást kaptam: egészen világosan adta meg Isten, hogy gyűjtsem össze a lepramissziósokat a világ minden tájáról, és kérjem meg őket áhítatok írására. Az elhívás arra vonatkozott, hogy azt a lelki tőkét, amelyet a harminchárom ország képviselőiben évtizedek alatt megismertem, formáljuk napi áhítatoskönyvvé. Körlevélben kértem fel az összes általam ismert nemzetközi lepramisszióst, hogy írjanak egyoldalas áhítatot bármelyik Igéről. Ez a kiadványsorozat most már a 86. köteténél jár, megjelennek benne a hajdani, ma már nyugdíjas misszionáriusok írásai éppúgy, mint a gyógyult leprabetegeké. A kötetet A híd (The Bridge) névre kereszteltem. Egy magyar grafikust kértem fel, hogy tervezze meg a logóját olyan híd képében, amelynek a felső két pillérét a kereszt fogja össze, hiszen a Lepramisszió betegeket köt össze egészségesekkel, északot déllel, múltat jövővel. A kötetet naponta használják a tagországok irodáiban reggeli áhítatokon, ezeket olvassák fel a kórházakban, a gyülekezetekben.

Az utazás, idegen országok megismerése, amire gyerekként vágyott, megérkezett a Lepramisszióval?

Számos nemzetközi lepramissziós rendezvényre eljuthatok, mert ez kötelességünk. Ezek hatalmas inspirációt jelentenek. A külföldi látogatások nemcsak az ellenőrzés miatt fontosak, szükségesek azért is, hogy ne csak „pénzautomataként” működjünk.