Még mindig szakad a hó, amikor megállok a Miskolc-Avasi Református Egyházközség lelkészi hivatala előtt. A hóesésben még fenségesebb látvány a száz méterre álló gótikus református templom, a megyeszékhely egyik legjelentősebb turisztikai látványossága, ahol mintegy ötszáz évvel ezelőtt még Dévai Bíró Mátyás is prédikált. Még mielőtt magába szippantana a karnyújtásnyi távolságú tapintható történelem, megérkezik kis fehér autóján Hangó István lelkipásztor is, aki a kapu nyitása közben észrevesz és behív.

De a történelmi emlékekhez nem kell felsétálni a templomba, megteszi a parókiaépület is, amelynek földszintjén, egy hosszú és meglepően magas folyosó végén, fehérre mázolt vasajtó mögött kapott helyet a lelkészi hivatal, az épületnek ez a része az 1700-as évekből való. Itt ülünk le beszélgetni Hangóné Birtha Melindával és férjével, hogy felidézzék a lelkészi szolgálatban eltöltött közel negyven évüket.

A helyiségben a félhomályt felváltja a villanyfény, Melinda hellyel kínál. Miközben Istvánra várunk, az asztalon heverő REforrás magazint, a Tiszáninneni Református Egyházkerület negyedéves kiadványának tavaly decemberi számát kezdem el lapozgatni. Kiderül, hogy az újság főszerkesztője ül velem szemben, így gyorsan megtudom, hogy idén, a korábbi gyakorlattól eltérően, az egyházmegyék egyes gyülekezeteire fókuszálnak majd a lapban, de továbbra is kiemelten kezelik a kerület turisztikai látnivalóit, református szálláshelyeit is, amelyek nem mindenki előtt ismertek.

Közben megérkezik István, kezében akkora pogácsákkal, amekkorákat még sohasem láttam, majd beszélgetni kezdünk.

TE IS, LÁNYOM

Hamar kiderül, hogy Melinda lelkészcsaládból származik, és egészen különleges okból döntött úgy, hogy édesapja nyomdokaiba lép. – Tizenkét-tizenhárom éves voltam, édesapám ekkor Tuzséron szolgált, amikor egy teológuslány érkezett hozzánk legációba. Tulajdonképpen ez a felismerés, hogy nők is lehetnek lelkipásztorok, hozta az első indíttatást, és ennek hatására döntöttem el, hogy felvételizek a debreceni református gimnáziumba, majd onnan a teológiára – mondja, majd elismeri azt is, hogy a gimnáziumi évek alatt volt, amikor elbizonytalanodott. – A gimnázium második vagy harmadik évében valamikor arra gondoltam, hogy lehet, mégiscsak orvosi egyetemre kellene mennem – vallja be.

Melinda 1981-ben érettségizett, abban az évben, amikor az első női református lelkipásztort felszentelték. Végül a teológiát választotta, mert nézőpontja szerint bizonyos értelemben a lelkész is orvos, csak nincs körülötte vér, amellyel nem szeretett volna mindennap találkozni.

– Nagyon sok lelkészgyerek panaszkodik, hogy milyen sanyarú sorsa és nehéz gyermekkora volt. Velük ellentétben én nagyon szerettem gyerekként lelkészcsaládban élni, és úgy gondoltam, hogy ha felnövök, ott is lelkészcsaládban szeretném folytatni – ismeri el személyes motivációját a lelkipásztor, négy gyermek édesanyja. Végül legbelső indíttatását is megosztja. – Számomra jelentős volt a konfirmáció, nem csak azért tettem hitvallást, mert szokás volt. Igazán akkor nyílt ki az értelmem és a szívem is, attól kezdve ahol lehetett, segítettem a gyülekezetben, például a gyermek-istentiszteletekben, de volt, hogy édesapám korábbi szolgálati helyén, az olcsvai református templom kis harmóniumán kísértem egy szólamban az éneket a vasárnapi istentiszteleteken.

„A TEOLÓGIA MÉGISCSAK JOBB LENNE”

– Én bányásztelepülésen nőttem fel a ’60-as években – kezd bele saját történetébe István. – Még szinte be sem tettem a lábam a helyi általános iskolába, a szüleim már akkor úgy gondolták, hogy én majd abba az egyetlen református középiskolába fogok járni, amely abban az időben létezett. Elképzelésük lassan nyílt titokká vált a faluban – emlékszik vissza a lelkész. – Érdekes, hogy engem emiatt semmilyen atrocitás nem ért a felsőnyárádi iskolában. Voltak kisebb fejcsóválások, de a jegyeimet – sok más, hithű családból származó, református középiskolába igyekvő gyermekkel ellentétben – nem rontották le, sőt, időnként talán még jobbakat is kaptam, mint ami indokolt lett volna. Persze a gimnáziumban sokat kellett pótolnom, de ettől függetlenül csak jó emlékeim vannak erről az időszakról.

István édesapja úgy gondolta, hogy ha a fia a debreceni refibe jár, onnan az útja egyenesen a teológiára vezet majd. – Bármilyen pálya került is szóba, nem ellenezte, de a beszélgetést mindig azzal a mondattal zárta, hogy „a teológia mégiscsak jobb lenne”. Pedig a gimnáziumban a kémia ment a legjobban. Országos versenyeken indultam, kitűnőre érettségiztem belőle, viszont a nyelvekkel mindig rosszul álltam, különösen az orosszal. A nyelvérzék hiánya a teológia szempontjából nem feltétlenül volt előnyös – ismeri el István, aki a mezőgazdasági pályát gondolta el magának.

– A jegyeim alapján felvételiznem sem kellett volna az adott intézménybe, elhatároztam, hogy oda megyek, mégis valami megmagyarázhatatlan okból az utolsó pillanatban másként döntöttem. Az osztályban összeírták, ki hova megy majd tovább, amikor hozzám került az ív, én beírtam a teológiát. Most, több mint negyven év távlatából hittel vallom, hogy az adott pillanatban életem Ura sokkal jobban tudta, mire van szükségem, mint én magam. Az évek múlásával egyre távolabb került tőlem a termőföld, és egyre közelebb jött hozzám a lelkészi szolgálat minden öröme és szépsége.