A nyolcvanas évek gyermekeként született a Szovjetunióban. Miként élte meg református identitását ezekben az években?

Szőlősgyulán születtem, ahogy Kárpátalján mondtuk, a „végeken”. Református szüleim hatéves koromban vittek el először istentiszteletre, ott szembesültem először Isten jelenlétével.

Édesapám ölében ülve láttam, hogy az egyik igehirdetésen megindulnak a könnyei. – Édesapám miért sír? – kérdeztem tőle, amire így felelt: – Azért, mert szívhez szóló volt az igehirdetés – ekkor hallottam először az igehirdetés szót.

Később már tudatosan választott református gimnáziumot?

Azért a Péterfalvai Református Líceumba mentem, mert a környéken ez volt az egyik legjobb intézmény. Működött az iskolában egy kör, megtért fiatalok hetente egyszer összeültünk, és mélyebben tanulmányoztuk a Bibliát. Itt hívott el engem Isten. A nevelőtanárunk nem tudott részt venni az egyik alkalmon, és felkért, hogy legyek én aznap a kör vezetője. Akkor mondták nekem először, hogy érdemes lenne teológiával foglalkoznom. Kezdetben tiltakoztam, tettem is egy kétéves kitérőt, Budapesten elvégeztem egy marketing- és reklámügyintéző szakiskolát, de Isten ott sem hagyott letérni az utamról. Jött az újabb elhívás, felvételiztem a Károli Gáspár Református Egyetem teológia–lelkész szakára, onnan 2007-ben kerültem újra Kárpátaljára.

A hazatérésben kikérte Isten tanácsát?

Igen, bár többen mondták, hogy nem lesz könnyű a kárpátaljai szolgálat. Akkor még nem gondoltuk, hogy valóban eljön ez a nehéz pillanat. Tizenöt év után most igazán válságos az életünk, de nem bántam meg, hogy itt szolgálhatok, az enyéim között.

Arra gondol, hogy lassan egy éve tart az orosz–ukrán konfliktus?

Az ellentét már 2014-ben kiéleződött, tavaly február 24-én teljes háborúba torkollott. Aznap bibliaolvasás közben arra kértem Istent, adjon valami biztatást. Az apostolok cselekedetein keresztül így szólt hozzám: „Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába” (14,22). Ekkor már nem volt kérdés számomra, hogy a háborús időszakban mi a feladatom. Egy év után szembesültünk azzal, milyen nagy volt az elvándorlás, a statisztikám szerint Badalót kétszáz ember hagyta el. A református gyülekezetnek egy temploma van, a több mint ötszáz lelkes roma tábornak is én vagyok a lelkésze. A presbitérium tizenkét év után hívott meg, hogy legyek beiktatott lelkész. Nem volt még példa arra, hogy valakit háború idején iktassanak be. Sokszor vagyunk napi tizenhat órát áram nélkül, de Isten megmutatta nekem, hogy semmi nem akadály. Az Őrbottyáni Református Egyházközség mint testvérgyülekezetünk küldött nekünk aggregátort, több segítő felajánlás érkezett a másik testvérgyülekezettől, a Sáregresi Református Egyházközségből, így az alkalmak nem maradnak el. A híveket felvidítja az Ige, és bátor szívet ad.

Van-e olyan igevers, amely különösen megszólította önt, ahogy annak idején édesapját, aki megkönnyezte az istentiszteletet?

Amikor Budapesten, a szakiskolában tanultam, egy vasárnapi istentiszteleten a pasaréti gyülekezetben kértem az Urat, adjon nekem egy olyan Igét, amely megerősít abban, hogy elhívásom van a lelkipásztori szolgálatra. Akkor Cseri Kálmán az első korinthusi levélből olvasott fel: „Legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban”. Ez lett a vezérigém, azóta is ebbe kapaszkodom: „mindenkor”. Tizenöt évvel ezelőtt tele templomok vártak itthon, Mezőváriban és Badalón is. Most is szilárdan helyt kell állnom, amikor a férfiak szinte alig merik elhagyni az otthonukat.

Nehéz ebben a helyzetben Kárpátalján kikapcsolódásra gondolni, mégis fontos a feltöltődés.

Az áramkimaradások miatt le kellett tennünk a XXI. század technikai vívmányait, elővettük hát a társasjátékokat, így a családommal játszva sokat nevetünk.