Aki megtér, bocsánatot nyer Istennél – így kell nekünk is megbocsátanunk. Meg kell bocsátani a megtérő bűnösnek. Isten gyűlöli a megátalkodott embert, csak a megtérő bűnösben leli kedvét. Ha mi készek vagyunk megbocsátani, ezzel akaratlanul is a bűnöket megbocsátó Istenről teszünk bizonyságot. Mondhatjuk: nem lenne egyszerűbb, ha a közösségeinkben nem kapna helyet az ördög, hanem Istenhez közelednénk szüntelen (Jak 4,7–8)? Valóban ez lenne a kívánatos. De emberek vagyunk, bűntől terhelt keresztyének vagyunk mindnyájan. Nem hihetjük, hogy a mi sorainkban nem lesz sértés, vád, bűn; önbecsapás, ha azt hisszük, ez létezik. A keresztyén élet nem épülhet hazugságra, de a megbocsátásra, visszafogadásra, kapcsolatok helyreállítására igen. Fájdalmas a bűnbánat útja? Azt érezzük, megbocsátani nehéz. De bocsánatot kérni könnyű? Biztos ez? Fel tudunk idézni egy esetet, amikor valakinek a szemébe kellett néznünk, és bevallani: ezt én követtem el teellened. Ez nem könnyű. Képzeljük el ezt hétszer egymás után! Jézus ezúttal a bűnösre irányítja a figyelmünket, megmutatja, nehéz a gödörből kikecmeregni. Rendezzük ügyeinket Istennel! És egymással is!

Ézs 561

50. zsoltár

A mustármagnyi hitről szóló szakasz egyértelmű igazságot árul el: ha létezik bennünk egy aprócska hit, az átveheti az uralmat egész életünk felett. Ami van, növelhető. Az igazi különbség nem a kis hit és a nagyobbacska hit között, hanem hit és hitetlenség között húzódik. Ahol egy egészen picinyke hitmorzsa van, ott a lehetetlen lehetségessé, a reménytelen valószínűvé válik. Az aprócska hit is óriási csodákat képes véghezvinni. Mit teszünk, amikor rádöbbenünk, fájdalmasan gyenge a hitünk? Egyetlen megoldás létezik, könyörögni kell Istenhez, akitől ezt a mustármagnyi hitet kaptuk, ajándékba. Ez adhat reménységet, nyomorult életünk talán mégis nyer egy kis értelmet a végére. E pár mondatban Jézus már nem csak a tanítványaival zarándokutat bejáró Mester; a feltámadott Urat is látjuk magunk előtt, aki egyházára tekint. A hitünk kicsinysége miatt érzett fájdalom néha mindannyiunkat meggyötör. Kevés vagyok? Megoldom nehézségeimet? Számunkra, akik ismerjük ezt a vívódást, a mustármagnyi hitre tett jézusi utalás mindenre elégséges biztatássá válik. Nem kell azon gyötrődni, hogy kicsi a hitem. Ha egy parányi hit szorult belém, minden lehetséges; ha nem tagadom meg életem Urát, ő sem tagad meg engem.

Ézs 57

38. zsoltár

Mikor mondják azt egy szolgának, hogy eleget fáradoztál? Talán soha. Széttárhatjuk a kezünket: ez a világ rendje! Ezt szenvedték el egykor a szolgák, és ezt tapasztalja ma egy kiszolgáltatott munkavállaló. Nem szeretjük, ha szolgaként azonosítanak bennünket; sőt, talán a lelkünk mélyén sértőnek találjuk, hogy az a Krisztus, akit Űrként szólítunk meg, alávetette magát, tudatosan, a legmocskosabb gyilkos kezeknek... És nekünk ő mégis Úr. Akkor mi vagyok én? Számomra a legnagyobb tisztesség, ha az Úr szolgájaként tekinthetek magamra. Ajándék, ha szolgálom az Urat, és ezt a helyzetet örömmel vállalom. Ez a szolgai magatartás nehezen sajátítható el, nem szeretünk meghajolni, nem szeretjük, ha megmondják nekünk, mit tegyünk. Szeretnénk valamennyien önálló és mégis együtt munkálkodó emberek lenni. Ezt követeli a mai emberkép. Ehelyett az Írás szolgálatra hív, és én várom, hogy megmondja, mit tegyek. Lemondok az autonómiámról. Mindezt örömmel teszem – az Úr előtt. Előtte hajolok meg, testben és lélekben, előtte sütöm le a szememet szégyenemben, tőle fogadom el az útbaigazítást. És mivel nem szolgálok két úrnak, csak egynek, más előtt soha meg nem teszem ugyanezt.

Ézs 581

833. dicséret

A leprát az ókori Izráelben gyógyíthatatlannak tartották, a leprásokat elkülönítették (3Móz 13,45–46; 4Móz 5,2). Kitaszítottságuk társadalmilag is elszigetelte őket, idézett segélykiáltásuk (13) több mint esdeklés a gyógyításért. Jézus megdöbbentő dolgot tett, amikor nem kitért előlük, hanem parancsolt: mutassátok meg magatokat a papoknak! Mi szükség volt erre? Jézus számára gyógyulásuk nem volt titok, de ezt mindenki számára nyilvánvalóvá kellett tenni. A gyógyulás nem elég, életüket kellett visszabillenteni a normális keretek közé. Amikor Jézus találkozott a kis csoporttal, egyformának látta őket. Tíz leprás – ezentúl nem nézte senki, hogy kiféle-miféle egyik vagy másik. A megtisztulás pillanatában, amikor a papok kimondták felszabadító döntésüket, a csoport nem tíz egészséges emberré alakult át; ők lettek a kilenc zsidó és az egy samaritánus csoportja. Kilencnek egy csapásra volt hova menni, akár együtt, akár külön-külön. De egy volt leprás idegenné vált, akihez a többinek már semmi köze. Így működik az ember… De Jézus ezt az egyet, aki egyik kitaszítottságból a másikba esett, nem utasította el. Ő lett a hálás samaritánus. Megszabadított Isten, mégsem állt helyre minden az életedben? Nem baj, légy hálás!

Ézs 59

130. zsoltár

A farizeusok kérdésére válaszol az eljövendő Isten országáról szóló rész (20–21), a tanítványoknak az Emberfia eljöveteléről szólt Jézus (22–37). A farizeusok, akik oly büszkék voltak istenismeretükre, Jézushoz fordultak, az Isten országáról kérdezgették. A „mikor” foglalkoztatta őket, és ez nem támadás: Keresztelő János is hasonlót kérdezett (7,18–23). Mikor jön el az Isten országa? Ezt a hívő ember sok évszázada szeretné már tudni, és ezúttal a farizeusok a megfelelő embernél érdeklődtek. A farizeusok buzgón keresték a jeleket, csak épp közben a legfontosabb Jelet, magát Jézust, elmulasztották, nem ismerték fel, aki ott állt előttük! Mi se ilyen-olyan csalhatatlannak kikiáltott jelekre figyeljünk! Krisztus uralma alatt a tökéletesen más, e világi fogalmakba nem önthető valóság vár ránk. Emlékszünk még Lót feleségére? Menekült ugyan az ítélet elől, de hátrafelé tekintett (1Móz 19,26), ahelyett, hogy előre nézett volna. Azt figyelte, amit hátrahagy, ami romba dől, nem azt, ami előtte áll, ami vár rá. Isten országa felé nem lehet úgy haladni, hogy közben a jelen világot siratjuk!

Ézs 60

371. dicséret

A példázatbeli bíró elutasító magatartása megdöbbentő, de az örömhír még nagyobb: ha még egy istentelen bírónál is célba lehet érni, akkor mennyivel inkább az irgalmas Atyánál? A bibliai törvények előírják az özvegyek, árvák, jövevények, más elesettek oltalmazásának kötelezettségét (2Móz 22,21– 24; 5Móz 24,7–18), így az asszonyt nem lehetett volna semmibe venni – csakhogy ez olyan bíró, akiből hiányzott az istenfélelem. Márpedig az ilyen ember Isten törvényére fittyet hány, és előbb vagy utóbb embertelenné is válik. Nagy ítélet ez a felfuvalkodott istenteleneken, akik büszkék rá, hogy az embereket mennyire nagyra becsülik. Viszont ez a példázat nem a bíróról, hanem a szüntelen imádkozásról (1) szól. Az imádság istenkapcsolatunk záloga, és imádkozni hittel, szenvedéllyel, semmit nem rejtegetve kell. Nem fellobbanva, aztán kialudva. Ha kitartóan ostromoljuk az Urat, ezzel behívjuk, beengedjük az életünkbe; mégis nehezen viseljük el, ha kérésünkre nem érkezik válasz. Istenre úgy tekintünk, mint akinek a megbocsátás a mestersége, és a cselekvési határidő csak az azonnal lehet. Ez a mi elvárásunk, az Úr azonban próbára tesz: hiszed, hogy Isten jó? Ha igen, már csak kitartásra és türelemre van szükség. Az Úr segít. De ugye talál benned legalább egy mustármagnyi hitet?

Ézs 61

380. dicséret

Ez a példázat azoknak szól, akik saját igazságukban a kelleténél is biztosabbak (9). Előttünk a semmit nem értő farizeus, aki látszólag mindent tudott, valójában fogalma sem volt a világról, mert aki nem ismeri önmagát, az híján van a bölcsességnek. Márpedig ő önmagát nem ismerte; a vámszedő legalább az önismeretre eljutott. A farizeus önismerete helyén annyi állt, hogy ő mi – nem. Ha csak azt tudom, mi nem vagyok, még semmit nem tudok. Szánnivaló ez az ember, pedig lehetne irigylésre méltó is. Kegyessége, engedelmessége, törvénytisztelete példaértékű. Kifinomult figyelmeztetés ez: Igénk nem állítja, hogy a farizeus hazudna! De az is probléma, ha csak az ő személyére figyelünk. Mást gondolt a megigazulás útjáról, de ez nem ok arra, hogy hipokritaként forduljunk el tőle. Nem az a lényeg, hogy csendes imádsága szerint mennyire félreértett mindent. Jó adag muníciót kapunk az ítélkezéshez, ami mindig jólesik, de találjuk meg most is a pozitív üzenetet! Ha a példázatbeli vámszedő, ez az idegenekkel kollaboráló, az övéit nyomorgató gazember megigazulhat, egyetlen őszinte, bűnbánatot feltáró imádság nyomán, akkor talán engem is meghallgat Isten. Érdemeinkért nem, de tetteink ellenére nála célba érhetünk.

Ézs 62

49. zsoltár