Jézus Krisztus: egy személy, két természet
A Bibliában bemutatkozó Szentháromság Isten egy lényeg, de három személy: Atya, Fiú és Szentlélek. A középső személy, Jézus Krisztus egy személy két természettel, ember és Isten.
A Jézus kettős természetéről szóló teológiai tantételt a negyedik, kalcedoni ökumenikus zsinat fogalmazta meg 451-ben, válaszul a két természetet tagadó és azokat szembeállító eretnekségekre. A tagadás azonban azóta is jelen van, ma elsősorban az istenség kapcsán. C. S. Lewis irodalomprofesszor, keresztyén apologéta írja Keresztény vagyok című művében: „Itt próbálom meg elejét venni annak, hogy bárki azt az ostobaságot állítsa, amit sokan mondanak róla: »Kész vagyok elfogadni Jézust mint nagy erkölcsi tanítót, de nem fogadom el állítását, hogy Isten.« Ez az, amit nem mondhatunk. Olyasvalaki, aki csupán ember volt, ám olyanokat mondott, mint Jézus, nem lenne nagy erkölcsi tanítómester. [...] Választanunk kell. Vagy Isten Fia volt ez az ember, és ma is az, vagy őrült, s valami annál is rosszabb. [...] De ne hozakodjunk elő semmi olyan leereszkedő zagyvasággal, hogy nagy erkölcsi tanító volt!” A Jézus Krisztus kettős természetéről szóló teológiai tannak közvetlen és gyakorlati jelentősége van.
JÉZUS KRISZTUS EMBERSÉGE
Emberségének elsődleges bibliai bizonyítéka a születése. Nem a mennyből szállt le, hanem egy nő méhében fogant, és a köldökzsinóron étkező táplálék tartotta életben, mint bármely más csecsemőt.
A születését követő élete is arra utal, hogy fizikai, emberi természete volt. Fizikailag növekedett, evett és ivott. Nem volt korlátlan emberi ereje. Ugyanazokat az élettani megnyilvánulásokat jegyzik fel az evangélisták, amelyeket mi is tapasztalunk: megéhezett (Mt 4,2), megszomjazott (Jn 19,28) és elfáradt (Jn 4,6). Fizikailag is szenvedett (Mt 27,26), sőt halálának fiziológiai jeleiről is olvasunk (Jn 19,34).
„Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett." (Jn 4,6)
„…hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki.” (Jn 19,34)
A tanítványok úgy mutatják be Jézust, mint akit hallottak, láttak és meg is érintettek. Ez Jézus fizikai testének valóságára utal (1Jn 1,1).
Személyiségében az emberi érzelmek széles skálájával találkozunk: szeretett (Jn 11,3), megsajnálta az éhséggel vagy betegséggel küszködőket (Mt 14,14), örömet is érzett (Jn 15,11), tudott haragudni és szomorkodni (Mk 3,5), sőt felháborodni is (10,14). Megdöbbenést mutat pozitív (Lk 7,9) és negatív (Mk 6,6) értelemben is. Átérezte küldetésének súlyát (Lk 12,50), amely egyben lelki nyugtalanságot is okozott (Jn 12,27). Halálához közeledve nem akart egyedül maradni (Mk 14,32–42). Az egyik legemberibb megnyilvánulása a gyászra és a halálra adott válasza (Jn 11,33–38).
„Ekkor haragosan végignézett rajtuk, szomorkodva szívük keménysége miatt; majd így szólt ahhoz az emberhez: Nyújtsd ki a kezedet! Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze.” (Mk 3,5)
Az emberséghez hozzátartoznak az értelmi képességek is. Figyelemre méltó tudása volt. Ismerte barátainak (Lk 9,47) és ellenségeinek (Lk 6,8) a gondolatait is. Már az első találkozás előtt ismerte Nátánaél (Jn 1,47–48), de általánosságban is a bűnös ember (Jn 2,25) jellemét. Tudta, a samáriai asszonynak a jelenlegi élettársa előtt öt férje volt (Jn 4,18). Tisztában volt Lázár halálával, amikor még csak a betegség híre jutott el hozzá (Jn 11,14). Előre tudta, Júdás elárulja (Mt 26,25), Péter megtagadja (Mt 26,34), s tudta, mi vár rá élete végén (Mt 16,21; Jn 18,4). Tudása az emberhez hasonlóan nem volt korlátlan. Amikor második eljöveteléről beszél, kiemeli: annak pontos időpontját nem tudja, csak az Atya (Mt 24,36).
„Megszólalt Júdás is, az áruló, és ezt kérdezte: Talán csak nem én vagyok az, Mester? Ő azt felelte neki: Te mondtad.” (Mt 26,25)
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!