Kátoli Gábor és felesége, Veronika öt gyermekükkel egy Mohács melletti csendes kis faluban élnek. Hogy milyen légkörben, arról a ház előszobájának boltíve fölé festett, Józsué könyvéből származó Ige tanúskodik: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” De nem ez az egyetlen bibliai idézet, amellyel találkozom a házban a rövid látogatás alatt.

– Gábor éppen az iskolából hozza haza a kicsiket – magyarázza Veronika, aki gyógypedagógusként, logopédusként dolgozik a környező falvakban. Néhány perc múlva meg is érkezik a két kisebb gyermekkel a családfő. Ő egy faipari cégnél vegyészmérnök. A kilencéves Berta szinte berobban az ajtón, csilingelő hangján köszön. Két évvel idősebb bátyja, Dani, mintha félénkebb volna húgánál, de szendesége nem tart sokáig. Eközben a „középső”, Noémi a konyhában szorgoskodik, bátyjai, a sorban második Sámuel és a legidősebb Merse a szobájukban tanulnak. Az ebédlőasztalhoz ülünk le beszélgetni. Mielőtt belekezdünk, Gábor imádságban ad hálát családjáért és kér áldást Istentől ránk és a beszélgetésre.

LENT

Veronika nehéz gyermekkort tud maga mögött. Olyat, amely nem adott számára biztonságot, perspektívát és hitet, sőt példát sem arra vonatkozóan, hogyan is lehet boldog egy család. – Tisztán emlékszem, nyolc-tíz éves koromban térden állva, sírva imádkozom azért, hogy nekem ne legyen ilyen házasságom – emlékezik vissza Veronika. Nagyon rosszul élte meg, hogy – bár szereti a szüleit, és a szülei is őt – ez a kapcsolat „nem felhőtlen”.

Gábor kisgyermekkora ezzel szemben alapjában véve boldog volt, az ő élete viszont tizennégy évesen tört ketté egy regénybe illő, mély sebeket ejtő családi fordulat hatására. Erről nem is szívesen beszél. Így kezdte a középiskolát, ott a rossz társaság miatt is egyre mélyebbre süllyedt. Az évek alatt több kollégiumból is kizárták, a tanulmányi átlaga eközben folyamatosan romlott. – Identitásválságba kerültem, amelyből nem látszott kiút, és ha nem lett volna Jézus lehajló kegyelme (amely megtartott még vagy nyolc évvel azelőtt, hogy őt megismertem), most valószínűleg nem itt beszélgetnénk – mondja teljes meggyőződéssel.

Családja gyakran költözött, öt év alatt két megye öt településén laktak. – Egyik hétvégén például a kollégiumból már nem az eddigi otthonunkba, hanem Harkányba kellett utaznom. Odaköltözött édesanyám, mialatt én Pécsett voltam. „Mit keresek én itt?” – tettem fel a kérdést magamban, és ma már a választ is tudom rá: Veronikát.

Gábor azon a nyáron már egyetemre készült, a harkányi fürdőnél mézárusítással próbálta megalapozni anyagilag a tanévkezdést, míg Veronika fagylaltot árult a strand előtt. – Szerelem volt első látásra, kezdetben titkoltuk egymás előtt is – vallja be Gábor.

ÚTJELZŐK

A nyár eltelt, Gábor Veszprémbe költözött a tanulmányai miatt, Veronika Baranyában maradt. Telefonfülkeszámot cseréltek, és sokat leveleztek, majd az idő haladtával mindketten egyre inkább úgy érezték, a másik a nagy ő. – Mivel nem értettük még a hit nyelvét, csodáknak gondoltuk azokat a megtapasztalásokat, amelyekkel az Isten üzent nekünk, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. Gábor fel is idézi az egyik ilyen „csodát”. –

Egyik hétfőn elküldtem neki a 75. szonettet Shakespeare-től, szerdán levél érkezett Veronikától, amelyben Shakespeare 75. szonettje volt. Visszaküldte?! – gondoltam először, de az ő kézírása volt, nem az enyém. Veronika is elmond egy hasonló történetet. – Egyszer együtt mentünk el a könyvtárba, az egyik soron én mentem végig, a másikon Gábor. Amikor összetalálkoztunk, mindkettőnknél volt egy-egy könyv. Az én kezemben lévőnek a címe az volt, hogy Ki vagy te?, ő pedig az Én vagyok című kötetet tartotta.

Miután bevallották egymásnak érzelmeiket, Veronika arra törekedett, találjon magának egy iskolát Veszprémben, hogy egymás közelében lehessenek. Míg Gábor mérnöknek tanult, párja a katolikus Érseki Hittudományi Főiskola szociális munkás szakára iratkozott be. A következő évek a közös útkereséssel teltek, mert mindketten érezték, az élet több annál, mint amit akkor tapasztaltak belőle.

UTAID, URAM, MUTASD MEG!

Hogy melyik út lehet az övék, azt Isten már az első közös harkányi nyáron próbálta tudtára adni a párnak. Veronikát az egyik barátnője – aki református hitoktató volt – elhívta a helyi ifibe. – Nagyon megtetszett neki, és elcsalt engem is. Így jutottunk el a harkányi református ifjúság kisfótfalui táborába, és tíz éven keresztül visszajártunk – mondja Gábor. – Ott mozdult meg először valami bennünk – teszi hozzá.

Két nyári tábor nagyon emlékezetes maradt számukra. – Az egyiken az okkultizmus volt a központi téma. Ekkor döbbentünk rá, hogy mennyi rejtett bűn van az életünkben, hazaérve mindketten kidobáltuk az összes agykontrollos, New Age-es és hasonló könyvünket, amelyeket ártatlannak gondoltunk a keresésünk során. Ez nagy mérföldkő volt az életünkben – vallja Gábor. A másik tábort pedig egy hívő házaspár bizonyságtétele tette maradandóvá a fiatalok életében.

– Többek között a családi áhítatról, annak áldásáról és öröméről beszéltek, mi pedig jegyzeteltünk, és azt mondtuk magunknak, így szeretnénk egyszer majd mi is – idézi fel Veronika. – Több mint egy évtizeddel később összefutottunk velük egy istentiszteleten. Először meg sem ismertek bennünket, majd elmondtuk nekik, hálásak vagyunk azért a bizonyságtételért. Nem tudhatja az ember, hogy egy-egy szava mikor, hova jut el, s mit végez általa az Úr – summázza Gábor.