Hogyan látja, mennyiben fakadt a szülőföldet segítő tevékenysége saját belső igényéből, illetve mondhatjuk-e azt, hogy édesapja önre terítette a „palástját”, miként Illés Elizeusra, tehát az általa megkezdett szolgálat stafétabotját az ön kezébe tette?

Bár ez a hasonlat túlontúl megtisztelő mindkét Gárdonyi számára, engem valóban azok a meghatározó impulzusok vezettek el az egyházzene feladatainak és problémáinak a megértéséhez, amelyeket édesapám munkásságában éltem meg. Az abban megtapasztalt állandó törekvés a minőségre független az országhatároktól és a zenei műfajoktól, ez sokkal inkább egy adott, illetve elfogadott művészi-lelki „halmazállapot” kérdése.

Gyermekéveim és ifjúkorom élményvilágához ugyanolyan szorosan hozzátartoznak édesapám kórusműveinek bemutatói a különböző református, evangélikus és baptista templomokban, mint az ő több évtizedes küzdelmei a genfi zsoltárdallamok vezetőhangjaiért, lenyűgöző előadásai a tahi zenei heteken, vagy például az 1959-ben közreadott magyar református korálkönyv létrejöttének – szinte kalandos – körülményei.

Annak a korálkönyvnek a megjelenése óta már több mint hatvan év telt el, és a 2021-ben bevezetett új énekeskönyvünkhöz éppen most készül az új korálkönyv. Az ideszánt és jórészt frissen megírt kísérőletétek első példáit még advent kezdete előtt feltöltötték egyházunk központi honlapjára, ezek így már a karácsonyi ünnepkörben szerte az országban felhangozhattak templomainkban. Az 1959-ben megjelent korálkönyv „spiritus rectora" Gárdonyi Zoltán volt, 2022-ben pedig Gárdonyi Zsolt vállalta magára a készülő kiadvány lektori munkáit. Milyen különbségek vannak ennek a két kiadványnak a fogantatása között?

A mai lehetőségekkel szemben Gárdonyi Zoltán számára a korálkönyv létrehozásakor nem álltak rendelkezésre Zeneakadémiát végzett, diplomás muzsikusok. Legjobb munkatársa Kalocsay Ferenc volt, egy lelkes és tehetséges kántortanító, aki 1948-ban, amikor a tanítóknak választaniuk kellett az iskolai és az egyházi tevékenység között, az állami szolgálat előnyeiről lemondva, inkább a szerény fóti kántorság mellett döntött. Rajta kívül három zenekedvelő lelkész vett részt az orgonaletétek megírásában.

Édesapám ezt a négy munkatársát a kétszoba-hallos lakásunkban számtalan letétírási gyakorlaton készítette fel arra, hogy ők is részt tudjanak vállalni az 1948-as énekeskönyvhöz kapcsolódó korálkönyv munkálataiban. Ezek alatt az otthoni összhangzattanórák alatt nekünk, gyerekeknek a szomszéd szobában mindig szép csöndben kellett maradnunk, így édesapánk tanításának az ajtón átszűrődő, zongorás-éneklős „akusztikája“ mindmáig pontosan a fülemben van. Ez a letétíró szerzőgárda édesapám vezetése alatt később aztán a mátraházi református üdülőben is összejött egy-egy munkahétre.

1959-ben végül megjelenhetett az a korálkönyv, amely több mint hat évtizeden keresztül a kántori szolgálat alapja volt a magyar református gyülekezetekben. A most készülő új korálkönyvünk szinte mindegyik szerzője hivatásos muzsikus. Azonban a legkülönbözőbb (pl. hegedű, ütőhangszer, zenetudomány, orgona) tanszakokon annak idején folytatott tanulmányaik alatt, a tanterveik eltérő igényei miatt jó néhányuk korábban sajnos még egyáltalán nem foglalkozott korálkönyvi kísérőletétek megírásával, így ők ezt a speciális tevékenységet csak évekkel később, többnyire nálam sajátították el.