Magányosan áll egy piros ponyvás kisteherautó egy dunakeszi raktár ajtaja előtt, a raktérborításon egy kilencszáz éves, nyolcágú keresztet formázó jelkép díszeleg, mellette egyetlen szó olvasható: Johanniták. Ha a kedves Olvasó ennyiből még nem találta ki, hogy a Johannita Rend Magyar Tagozatához tartozó Johannita Segítő Szolgálat autójáról van szó, nem kell szégyenkeznie.

JOHANNITÁK MAGYARORSZÁGON

Magyarországon a XII. században létesültek az első johannita ispotályok, rendházak és templomok, a rend a XVII. század közepéig tevékenykedett az országban.

II. András nagy tisztelettel fordult feléjük és támogatta őket, Zrínyi Miklós is tagja volt a rendnek, majd a török hódoltság idején a johanniták elhagyták az országot. A XVIII. század végén Napóleon a rend katolikus és protestáns ágát is feloszlatta, vagyonukat elkobozták. Ötven évvel később IV. Frigyes Vilmos porosz király néhány még élő lovag közreműködésével újraindította a Johannita Rendet. Magyarországon az 1848–49-es forradalom és szabadságharc megtorlása miatt a református és evangélikus főurak egy része a porosz uralkodóhoz és a Johannita Rendhez fordult segítséget remélve, ekkor léptek be az első magyar lovagok a Brandenburgi Johannita Rendbe.

A rend magyar tagozatát 1924-ben alapították báró Feilitsch Berthold főispán kezdeményezésére, két évtizeddel később már 115 tagot számlált a Johannita Lovagrend Magyar Tagozata, amelyben Horthy Miklós kormányzó tiszteletbeli kommendátori címet kapott. A második világháború után a magyar hatóságok feloszlatták a rendet, amely az emigrációban működött tovább egészen a rendszerváltásig, és csak 1990-ben tért haza. A magyar kormány hivatalosan 1992-ben ismerte el a Johannita Rendet mint nemzetközi szervezetet, a magyar tagozatot pedig mint a lovagrend hivatalos magyarországi képviseletét.

SZOROS NÉMET KAPCSOLAT

Bár a lovagrend hivatalosan 1992-ben alakult újra Magyarországon, a Johannita Segítő Szolgálatot már 1989-ben bejegyezték, és azóta működik, 2001 óta közhasznú szervezetetként tartják nyilván. A segélyszervezet dunakeszi raktárába együtt lépünk be Porcsalmy Lászlóval, a lovagrend ispotályosával, a segítő szolgálat vezetőjével, valamint a magyar tagozat vezérlő kommendátorával, Tomcsányi Istvánnal.

– Mivel a német johannitákkal nagyon jó kapcsolatban vagyunk, ezért már a kezdetek óta kapunk segélyszállítmányokat tőlük. Ezeket átmenetileg tároljuk, majd a felmerülő igények szerint továbbosztjuk – mondja az ispotályos, miközben körbesétálunk a raktárban, ahol raklapokon, polcokon, dobozokban állnak a szétosztásra váró adományok. Akadnak itt kórházi ágytól kezdve az elektromos kerekesszéken keresztül a fertőtlenítőn, öblítőn és különböző bútorokon át ruhák, játékok és több mázsa mézespuszedli is. Porcsalmy László kibont egy papírdobozt, majd egy szinte újnak tűnő lepedőt húz elő belőle.

Az ágyneműket nemrég kapták Németországból, hazai kórházaknak, szociális intézményeknek adományozzák majd őket. – Használt ruhát is szoktunk kapni, a németektől kitűnő állapotú ruhák érkeznek mosva, méretre válogatva, összehajtogatva – tájékoztat Porcsalmy László.

JOHANNITÁK KÁRPÁTALJÁN

Az egyik raklapon többdoboznyi könyv pihen. – Ezeket Erdélybe kell majd átvinnünk – mutat rájuk az ispotályos. – Sokan megtalálnak bennünket azzal a kéréssel, hogy nekik nincs szállítási kapacitásuk, de szeretnének adományt eljuttatni mondjuk Brassóba vagy éppen Kárpátaljára. A háború kitörése óta számos ilyen megkeresést kaptunk önkormányzatoktól is, amelyeknek a segélyszállítmányait mi vittük el Kárpátaljára a saját és a Németországból érkező felajánlásokkal együtt.

A Johannita Segítő Szolgálat az elmúlt egy év alatt járműveivel mintegy hatvanezer kilométert tett meg Kárpátalja és a dunakeszi raktárbázis, illetve egyéb, átmeneti tárolói között, ezalatt százhetvenszer lépték át a határt, és közel háromszáz tonna segélyt szállítottak mintegy húsz önkéntes segítségével. – Ezen adományok zöme a külföldi johannita szervezetektől érkezett, emellett pénzadományokat is kaptunk, amelyek összértéke eléri a kétszázezer eurót, ebből olyan eszközöket vásároltunk, amelyekre kifejezett kérés érkezett – számol be Tomcsányi István.

Elmondja azt is, hogy a határátkelés tortúrája miatt egy nap legfeljebb három-négy fordulót tudtak megtenni az autóikkal, de érték azért meglepetések is őket, miközben a vámolásra vártak. – Egy idő után az ukrán határőrök már felismerték a nyolcágú keresztet a teherautóinkon, a kabátunkon, és tudták, hogy segíteni szeretnénk. Az egyik átlépésnél előttünk a sorban egy magyar diplomata rendszámú autó állt, az ukrán határőr felnézett a papírjaiból, meglátta a johannita autót, és intett, hogy mi mehetünk. Ott, akkor a piros ponyva és a kereszt többet ért, mint a diplomata-útlevél – állapítja meg a segítő szolgálat vezetője.

A johanniták nemcsak élelmiszerrel és tárgyi eszközökkel segítik a kárpátaljaiakat, hanem egészségügyi programokkal is. Az ungvári kórházban például egy johannita mentőönkéntes és csapata tartott háborús sebek ellátásával kapcsolatos képzést, míg a szolgálat két munkatársa a Kárpátaljai Református Egyházkerület intézményeiben dolgozóknak oktatott elsősegélynyújtást.

MENTŐAUTÓK AJÁNDÉKBA

– Szervezetünket júliusban kereste meg Zán Fábián Sándor püspök azzal a kéréssel, hogy szükségük lenne tíz-tizenöt mentőautóra – emlékszik vissza Tomcsányi István. A johanniták az osztrák társszervezetükhöz fordultak, ahonnan saját mentőautóikat is vásárolták korábban. Hogy szerencse, véletlen vagy isteni kegyelem volt-e, az hittől és meggyőződéstől függ, de tény, hogy az osztrák johanniták éppen cserélni készültek néhány mentőt, s vásárolt meg hármat a Johannita Segítő Szolgálat, ám kaptak még egyet ajándékba is, amelyért jelképesen egy eurót kellett fizetniük. A mentőautók novemberben érkeztek Magyarországra, s a szükséges adminisztráció után decemberben kerülhetett sor a kocsik célba juttatására.