Mi lenne a művészet célja?

Horatius szerint a művészetnek tanítania és gyönyörködtetnie kell. Ez a gondolat évszázadokon át meghatározta az alkotókat, ahogyan engem is korábban. Ilyen vágyakozással, inspirációval és egyben naivitással nyertem felvételt a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára. A kortárs művészet fősodra azonban eltér mindettől. Nem is éreztem jól magam benne mindaddig, amíg a tanulmányaim során nem találkoztam a keresztény szakrális művészet specializációval. Érdekelt, hogyan illeszkedhet pályaválasztásom református identitásomhoz, mit jelenthet alkotó emberként a keresztyénség.

A műhelyt Varga Ferenc, a szakma elismert mestere vezette, aki hitét gyakorló katolikus. Az ő útmutatásai mentén nyílt meg előttem a szobrászat mélysége és kihívása. Egy alkalommal feladatul kaptuk, formáljuk meg az „Isten képére teremtett ember képét”. Ennek a felvetésnek csak személyesen tudtam megragadni a mélységét, így önportrét faragtam carrarai márványból. Egészen másképpen hatott rám ez a folyamat, mint azelőtt bármely más önálló alkotás az egyetemen. Sajátos perspektívát, motivációt ad a művésznek, ha Isten dicsőségére akar alkotni.

Hogyan lesz művész a szakemberből?

Sztereotípia, hogy a képzőművészet több puszta mesterségnél, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a szakmai fölkészültség ne lenne feltétel. Varga Ferenc tanárom szerint „az ember kezének és szemének munkája folytán leírhatatlan tartalmak jelennek meg egy műalkotásban”. A művész nem feltétlenül egy korábban általa megfogalmazott üzenetet akar átadni. De előfordulhat, ahogy az is, hogy a készülő mű fedi fel önmagát mind az alkotójának, mind a befogadónak.

Miképpen gondolkodik a haladó művészet a műről?

Szabados Ádám teológus meglátása szerint a progresszív világszemlélet úgy véli, hogy „túl sokan, túl sokáig, túl sok mindenre akartak megtanítani bennünket”, akár a művészeten keresztül is. Ebbe belefáradtunk, kiábrándultunk a nagy narratívákból. Mintha csupán kikapcsolódni szeretne az ember a művészet által, élvezni azt, már nem akarja magát azzal terhelni, hogy figyelje, mit tanít vagy üzen. A kortárs művészet képviselői nem feltétlenül törekszenek arra, hogy alkotásuk túlmutasson önmagán valami nagyobbra, fenségesre vagy magasztosra. Önérvényűek, önmagukra mutatnak, és ebben van az igazi mélységük.

Nem mindenki őszinte a művészetben – mondta bizonyságtételében a Református Fiatalok Szövetségének egyik alkalmán. Mennyire tud, mer az lenni?

A kortárs művészek nagyrészt a galériák világában érvényesülnek. A kurátorok szellemisége, lelkisége határozza meg, milyen koncepciók mentén válogatják össze a kiállítások anyagát. Ebben a közegben az a művész fog érvényesülni, aki idomul a progresszív világi folyamatokhoz, ideológiákhoz. Ha más utat választ a szobrász, akkor meg kell teremtenie a lehetőséget munkájának megjelentetésére. Tanulmányaim első éveiben énis alkottam a kortárs művészet paradigmái szerint, viszont idővel nem éreztem a helyemen magam. Némelyek azonban lelkiismeretük ellenére is tovább próbálkoznak, mások elhagyják a pályát. Az én irányváltásom belső késztetéséhez külső tényezők is megadattak, mint a mesterváltás Varga Ferenchez.

Hogyan alkot?

Az alkotó ember szemlélője a világnak. Inspirációja sajátos érzékenységéből ered, látja és megfigyeli a teremtettséget, a történéseket és a különböző folyamatokat. Sokszor nem tudni, hogy az alkotó választja a témát vagy fordítva. Minden munka egy-egy külön történet. Keresztyénként a művészetemmel is Istent szeretném dicsőíteni, háromféle alkotói attitűdöt látok magam előtt. Az egyik a profán, a kereső, a szemlélődő, amikor a körülöttem lévő, látható világból inspirálódom.

Annie Dillard költőnő szerint „azért vagyunk itt, hogy tanúi legyünk a teremtésnek, és segítségére siessünk. Észrevegyünk minden dolgot, hogy minden dolog észre legyen véve: a hegyek árnyékát, a kavicsokat a tengerparton, de egymás arcát és sokszínű lényét is, hogy ne kelljen a teremtésnek üres ház előtt játszania!”. Ide sorolnám a fekete diófából faragott Jó pásztor munkámat. Gyerekkoromat a magyar kultúra, a paraszti világ gazdagságának, szépségének szeretete határozta meg. Érdekelt, hogy Isten Fia miért azonosítja magát sokszor a társadalmi periférián mozgó rétegekkel, akár a pásztorokkal. Ez a kisplasztika egy egyenlő szárú háromszögbe komponált, fél térdre ereszkedő férfiú. Kezeit a botra kulcsolja, homlokát annak felső végéhez érinti, ölében bárány fekszik, arca azonban nem hordozza magán a jól ismert Krisztus-karakter jegyeit.

A szemlélődő nem feltétlenül asszociál róla Jézus személyére és a megtaláltatottságra, bár számomra egyértelműen arra utal. A léttől megragadott alkotó a teremtett világ értelmes vizsgálata révén megfigyeli a dolgokat, majd megformálja. Így azok közvetett módon hordozhatnak olyan evangéliumi igazságokat, amelyeket némelyek észrevesznek, mások viszont nem. A második út a szolgáló attitűd. Ahogyan Pál írja a filippibeliekhez: „...akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök”. A református művész lehetőségei között is jelen vannak a bibliai történetek, evangéliumi témák, de akár Krisztus ábrázolása is.