Salamon uralkodása békés korszak. „…most az Úr, az én Istenem nyugalmat adott nekem mindenfelől, nem fenyeget sem ellenség, sem veszedelem.” (1Kir 5,18) Ez a békeidő megfelelő volt a templomépítésre: „templomot akarok építeni az én Istenem, az Úr nevének a tiszteletére…” (2Krón 2,3) Az Úr elkészítette erre az időt, a lehetőséget. (Hiszem, hogy minden templomépítés előtt ő készíti az utat, ő adja meg a lehetőséget.) Tírusz királya, Hírám – Izráel észak-keleti szomszédja – Dáviddal szövetséges viszonyban volt, Salamon folytatja ezt a kapcsolatot. Egy nemzedékváltás, egy új korszak nem jelentheti az eddigi jó történések és állapotok kisöprését. Salamon és Hírám épít a múltra, az édesapja korábbi szövetséges kapcsolatára. A múlt ismerete segítheti az eligazodást a jelenben, és irányt mutathat az aktuális állapotunk megértésében és feladataink megtételében.

Mk 7,1–23

24. zsoltár

Salamon olyan embertől kér segítséget, aki pogány léte ellenére is tiszteli Izráel Istenét, tisztelettel beszél Dávidról, és Isten áldásának látja Salamont is. Hírám sokoldalú, kiváló szakembert – bölcset: Húrámot – küld segítségül, és a templomépítéshez kért szükséges anyagokat is a kialkudott, megegyezés szerinti áron adja. Tisztességes és becsületes üzleti megállapodás. Salamon az országban élő idegen népeket, a honfoglaláskor megmaradt, itt élő népcsoportokat teszi kényszermunkásokká, hogy kőfejtőként és teherhordóként dolgozzanak. Ennek a gigantikus építkezésnek fizikai terhe, nehézsége az ő vállukon van. Nagyon emlékeztet ez a helyzet arra, amit Izráel élt át Egyiptomban. A templomépítésben Izráel fiainak nem kellett kényszermunkát végezniük. „Akkor tehát a fiak szabadok.” (Mt 17,26)

Mk 7,24–30

825. dicséret

Mórijjá hegyét Dávid jelölte meg a templomépítés színtereként. Ez a hely volt az, ahol az Isten akaratának engedelmeskedő Ábrahámnak nem kellett az ígéret fiát, Izsákot feláldoznia (1Móz 22,2), helyette egy kost áldozott. Ez a kegyelem helye volt számukra. Dávid itt látta az öldöklő angyalt megállni, aki az ő bűne – a népszámlálás – miatt pusztított. Így számára is az Isten kegyelmének tere: „Bánkódni kezdett az Úr a veszedelem miatt, és ezt parancsolta az angyalnak, aki a nép között pusztított: Elég! Most már hagyd abba!” (2Sám 24,16) Ezért Dávid itt mutatta be hálaáldozatát: Isten nyilvánvalóan avatkozott be a halandók életébe, hogy tudassa irgalmas szeretetét az emberrel. Az építendő templomnak is ezt kell majd hirdetnie. Isten népe itt találkozik az Úrral, ez az Isten ítéletének és kegyelmének színtere. Salamon két oszlopot állíttatott a templom elé: Jákín (’az Úr megerősít’), Bóáz (’őbenne van az erő’). Adatott később – onnan nem messze – egy másik hegy; ott pompa és csodálatos díszítések nélkül, az arany ragyogása híján vérben, szenvedésben, halálban jelent meg Isten kegyelme Jézus keresztjében, a Golgotán, ahol az Úr Isten, az Atya feláldozta a Fiút.

Mk 7,31–37

202. dicséret

Mórijjá hegyén egyetlen lapos, sziklás fennsík volt (Jer 21,13), ide – szó szerint sziklára – épült az Isten háza (Mt 7,24). Szerfölött masszív erődítmény készült. Az alapja és a falak szélessége mintegy 5 méter. Hossza 60 könyök (31,5 méter), szélessége 20 könyök (10,5 m), magassága 120 könyök (kb. 60 méter). A szentek szentje, az Úr trónusa, lakóhelye, a szövetségláda helye 10,5 négyzetméter, kocka alakú, ablak nélküli helyiség, ajtaja olajfa, az ajtót takaró kárpit kék, bíbor, karmazsin színű. Salamon minden eszközből sokat készíttetett. A templom legfőbb színe és anyaga az arany, utalva Isten gazdagságára és hatalmára, meghatározó a bíbor és a karmazsin: az élet és a vér színe. A papok ruhája fehér – a szentség és tisztaság jele. Az író háborog a gonoszok jó szerencséjén. „Végül elmentem Isten szentélyébe, és megértettem, hogy milyen végük lesz.” (Zsolt 73,17) Láthatta a templomot, és eszébe juthatott, hogy ott lakik az Úr, akinek szeme mindent lát, mindent megvilágít, mint a gyertyatartók fényei. Ott vannak a kenyerek asztalai és a vizeskorsók – emlékeztetve arra, hogy az Úr az övéinek gondviselője és megtartója. Láthatta az oltárt, és arra gondolhatott, hogy csak az Úr rendelte úton és módon van bűnbocsánat és hálaadás. Hallhatta az éneket, Isten dicsőítését. Megértette: „De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az Urat tartom oltalmamnak.” (Zsolt 73,28) Mit hirdet, miről tanúskodik a mi „hús-vér templomunk”?

Mk 8,1–10

281. dicséret

A templomépítés befejezésekor az Úr ládája még nem volt a helyén. A király és a nép vezetői elmennek a szent sátorért, minden berendezési tárgyával és a szövetségládával együtt elviszik a templomba. (Nem selejtezik a múlt tárgyi emlékeit, hiszen ez identitásuk forrása.) A szövetség ládája Izráel legszentebb és legfontosabb kultusztárgya, Isten rendelkezése szerint készíttette el Mózes. Ebben helyezték el a szövetség „alapdokumentumát”, a Sínai-hegyen kapott, kőbe vésett tízparancsolatot. Izráel hite szerint ez Isten trónja, amelyen láthatatlanul, de valóságosan ott tartózkodik az Úr; ahol a láda, ott van Isten. A szentek szentjében helyezik el. A szövetségláda nélkül nem teljes a templom. Annyira szent tárgy, hogy soha senki nem léphetett be a szentek szentjébe, kivéve a főpapot: ő évente egy alkalommal – a nagy engesztelő napon – a föláldozott bárány vérét bevitte, és a ládára öntötte. Hatalmas ünnep volt a szövetségláda elhelyezése. Valamennyi pap, énekes és zenész együtt ünnepelt a néppel. „A harsonásoknak meg az énekeseknek egyaránt az volt a tisztük, hogy összehangolva zengjék az Úr dicséretét és magasztalását.” (13) Különböző szolgálócsoportok azonos lelkülettel, azonos céllal, egymásra hangoltan magasztalják az Urat. De jó lenne, ha így történne a gyülekezeteinkben is! Ez kizár minden gőgöt és versengést. Az így születő összhang ízelítő lehet az atyai házban fölhangzó szimfóniából (Lk 15,25).

Mk 8,11-21

531. dicséret

A szövetségláda bekerült a szentek szentjébe, Izráel legszentebb helyére, egy kocka alakú, teljesen zárt térbe. Egy sötét helyiségbe helyezték, amelynek csak egyetlen ajtaja volt, azon ment be a főpap a nagy engesztelő napon a népért és önmagáért bemutatott bárányáldozat vérével. A sötétséget a mindent beborító arany ragyogása törte meg. Mintha Isten elrejtőzött volna ebben a homályban. Mégis úgy gondoltak rá, hogy bizonyosan ott lakik az Úr, érinthetetlen szentségben, „távol és mégis közel”. „Akkor ezt mondta Salamon: Az Úr mondta, hogy homályban kíván lakni. Lakóházat építettem neked, maradandót, örök lakóhelyül.” (1–2) Ott a menny és föld összeért, Isten a földre költözött, de megközelíthetetlenül. Jézusban az élő, szent Isten közénk jött, láthatóvá tette önmagát: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9) Ez Jézus alázata: elhagyva a menny gazdagságát emberközelbe jött, hogy kijelentse, az élő, szent Isten őbenne, őérte mi Atyánkká lett! Jézus pedig örök hajlékot készített nekünk, hogy örökké ott lehessünk, ahol ő van (Jn 14,1–3). Legyen áldott az Úr Jézus ezért a hozzánk ragaszkodó szeretetért!

Mk 8,22–26

713. dicséret

Salamon templomszentelési imádsága a soron következő rész. A király kétféle érzéssel gondol a felépült templomra, benne a szövetségládával: ez Isten örök lakása, illetve: „…lakhat-e Isten a földön, együtt az emberekkel? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem!” (18) A templomban találkozhat az ember az Úrral, így beszél róla: „Az én házam imádság háza lesz.” (Lk 19,46) Az Úr itt hallgatja meg a hozzá fordulókat. Övéi itt kereshetik őt, kiönthetik előtte a szívüket akár bűnvallásban, akár hálaadásban, menedékkeresésben és szabadításért való könyörgésben, vagy éppen dicsőítésben. A bűnbocsánatért könyörgés tere ez – mind az egyéni, mind a nép közösen elkövetett vétkei miatt. Az Úr tanításának színhelye: „tanítsd őket a jó útra, amelyen járniuk kell...” (27) Nemcsak Izráel számára az imádság háza, hanem az idegenek előtt is legyen azzá (32–33). (Ezt jelenti ma minden nép fiainak a Siratófal is.) Salamon imádkozott az ott szolgáló papokért és önmagáért is. „Ne fordulj el fölkentedtől” (42) – az Úr hűséges volt mindaddig, míg Salamon hűtlenné nem vált. „Most azért, Istenem, legyen nyitva a szemed, és füleddel figyelj az imádságra ezen a helyen!” (40)

Mk 8,27–9,1

796. dicséret