Megtört ember találkozott Pap László teológusprofesszorral 1948. április 15-én. Előző nap ugyanis Rákosi Mátyással tárgyalt. Elmondta Pap Lászlónak, hogy bár ősszel egyébként is szándékában állt visszavonulni, előbb kénytelen lemondani a püspökségről. Mint később fogalmazott, „minden munkatársam tudta vagy sejtette, hogy lassanként kezdem bevonni vitorláimat s viharvert csónakomat a part felé irányítom”.

Ravasz László tisztában volt azzal, hogy miért sürgeti a kommunista hatalom a távozását. Amint Pap László írja, „az egyházi iskolák elleni támadás a nyárra várható, s ekkorra már másnak kell lennie a helyén”.

Rákosi kényszerítő kérésére Ravasz április végéig lemondott a konventi és zsinati lelkészi elnöki, május közepéig pedig a dunamelléki püspöki tisztségéről. Lelkipásztori szolgálatát folytathatta tovább. Visszaemlékezésében Ravasz így írt lemondatásáról: „Kényszerítés volt-e lemondásom – döntse el magára nézve az olvasó. Én azt mondom, nem, mert nekem szabad volt a felszólításra nemet mondanom s vállalni a legalább 15 évre szóló börtönbüntetést. Inkább okos voltam, mint erős.”

Ravasz elmondta Papnak, hogy amennyiben „munkája kezdetén” állna, nem mondana le, ám mivel néhány hónappal későbbre már tervezte a visszavonulását, „s nem érzi elég erősnek magát a harc végigvezetésére, személyi okból nem kívánja egyházát belevinni a harcba, amelyben két lehetőség van: vagy a katakombába szorulás, vagy a dicstelen fegyverletétel”. Ravasz azt is nyilvánvalóvá tette, hogy lelkészként tovább szeretne szolgálni, sőt remélte, hogy igehirdetői munkája még erősebbé válhat ahhoz az időszakhoz képest, mint „amikor az egyházkerületi s a magyar református egyház gondja reá nehezedett”. Az egykori dunamelléki püspök felelős vezetőként döntött egyháza jövőjéről, belátva, hogy már nem tud többet tenni érte. Azt is látta, igehirdetőként még egy ideig tovább szolgálhat a gyülekezetében, és ezzel bizonyságát adta annak, hogy egy lelkipásztor számára ez a legfontosabb feladat.

De nemcsak Ravasz László kényszerült lemondani tisztségéről azokban a hetekben, hanem Lázár Andor főgondnok is. Ravasz nagy veszteségként értékelte a távozását. Amint a májusi egyházkerületi közgyűlésen fogalmazott, „mély vallásossága, magas etikai gondolkozásmódja, egész egyéniségének súlya, nemessége a vele való együttmunkálkodást egyénileg hasznossá és kedvessé tette”. A két egyházi vezető baráti viszonyban dolgozott együtt. A püspök így emlékezett erre: „A szolgatársi viszony bajtársi viszonnyá mélyült, és a bajtársi viszonyt megszentelte az Úr Jézus Krisztus szellemében támadó barátság. Ez a barátság az, ami fölött nincs hatalma térnek és időnek.”