Amellett, hogy a Sárospataki Református Egyházközség főgondnoka, ön a város I. körzetének háziorvosa is. Honlapján egy Kálvin Jánostól származó idézetet olvashatnak a látogatók: „Megelőzésre és orvoslásra is gondolnunk kell. Ha az Úr ránk bízta életünk megvédését, akkor a mi dolgunk, hogy védjük azt.” Miért választotta ezt az idézetet?

Mert amikor ezt olvastam az Institúcióban, megdöbbentett, hogy már Kálvin János is megfogalmazta ezt a gondolatot, amely a mostani, XXI. századi orvoslásban is abszolút megszívlelendő. Azért is fontos számomra, mert kapcsolódik a református gyökereinkhez, és mert az orvosi munkámban ez a kettő akár találkozhat is.

Vannak olyan páciensei, akik „Áldás, békesség!”-et köszönnek, amikor belépnek a rendelőjébe?

Ritkaságszámba megy. Általában csak akkor hangzik el a református köszöntés ott, ha valamelyik gyülekezeti tag, presbiter testvér, esetleg a nagytiszteletű úr jön be a rendelőbe.

Sárospatak tizenegyezer fős kisváros, és aki akár kissé is nyitott szemmel, füllel jár Patakon, tudhatja, hogy az orvosi hivatásom mellett a református gyülekezet főgondnoka is vagyok.

Mikor találkozott először a reformátussággal?

Mondhatom úgy, hogy az egyházban nőttem fel: anyai nagymamám hívő asszony volt, gyermekkorunkban sokszor olvasott nekünk a Bibliából és tartott otthon kis igei foglalkozásokat. Természetes volt, hogy az egész család járt templomba, eleinte még a sátoraljaújhelyibe, majd nyolcéves korom után már a sárospatakiba. Tulajdonképpen ez a legmeghatározóbb. Családom több szállal is kötődik a református egyházhoz: apai nagypapám, Mátyás Ernő teológiai tanár volt Sárospatakon az 1920-as évek második felétől 1950-ben bekövetkezett haláláig. Apai dédapám Dél-Erdélyben református lelkipásztorként szolgált.

Az orvosi egyetemet Debrecenben végezte. Nem gondolt arra, hogy kicsit odébb, a teológiára iratkozzon be?

Megint csak a nagyanyámat emlegetem: ő szerette volna, hogy lelkész legyen belőlem. Szerintem sokat imádkozott is ezért, és biztos, hogy az ő imái benne voltak abban, hogy bár nem teológiára mentem, a munkaterületem nem esik olyan messze a lelkészitől, sőt.

Mást is szeretett volna a nagymamája?

Ha megtanulok gordonkázni. Tanultam, de nem teljesedtem ki.

Megtérése is gyermekkorához köthető?

Nem egészen. Orvosi pályára készültem, a tanulás rengeteg időmet lefoglalta. Igaz, hogy a húszas-harmincas éveimben is vágytam a templomba, és néha el is mentem, de az igehirdetésekből mindig csak egy morzsát tudtam magammal vinni. Akkor még messze nem voltam hívő, de Isten vezetett lépésről lépésre. A negyvenes éveim végén tértem meg, de ehhez az kellett, hogy a magánéletem csődbe jusson. Az Úr mindenkit úgy vezet, ahogy szükségesnek látja. Nekem azt mutatta meg, hogy addig az ő vezetését teljesen kihagytam az életemből. A válság felerősítette bennem a Krisztus-keresést, végül ő adott szabadulást, és megerősített abban, hogy az én bűneimet is megváltotta az ő kereszthalála, ami által én is kaphatok új életet, és benne szabadságot az ő szolgálatára.

Sosem tartotta összeegyeztethetetlennek a hitet és a tudományt?

Egyáltalán nem. Olvastam több olyan tudós emberről, akik eljutottak arra a felismerésre a szakterületükön, hogy egy bizonyos pont után már csak Isten létezik. Az orvosi tanulmányaim alatt is rengetegszer találkoztam ezzel: eddig tartanak a feltételezések, elképzelések, és ha az ember a következő kérdést felteszi, arra már nincs tudományos válasz. Ezért úgy látom, nem áll ellentétben a kettő, inkább kiegészítik egymást.

A kálvini idézet mellett van olyan bibliai igeszakasz, amely különösen fontos önnek?

A 2Tim 2,3: „Te azért a munkának terhét hordozzad mint a Jézus Krisztus jó vitéze!” (Károli-ford.) Amikor már kicsit túl soknak látszik a munka, akkor ezzel szoktunk tréfálni a feleségemmel, akit újjászületve kaptam társul. A másik pedig a Róm 1,17: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” Ezt én is megtapasztaltam.