Mostanában gyakran eszembe jut egy valójában adventi, de minden időben érvényes ének szövegének egyetlen rövidke, de így is örök érvényű, sokatmondó és mostanság különösen is időszerű mondata. Ez a dicséret 1642-ben, Königsbergben született, valószínűleg az énekszerző prédikátor apja nyomdokaiban járó ifjabbik Valentin Thilo szövege, dallama pedig még korábbi, 1557-ben, Lyonban keletkezett.

Az eredetileg német nyelvű énekverset Czeglédy Sándor debreceni teológiaprofesszor ültette át magyarra, költői szépséggel. Ideje elárulnunk, melyik énekről van szó: a Várj ember szíve készen kezdetűről, amely az új református énekeskönyvben a 390-es számot viseli. Időszerűségének pedig végtelenül szomorú, pontosabban – ami talán még rosszabb – tragikomikus oka van. Éspedig az, hogy a hozzám hasonlóan puritán, tehát nem híresség-, nem nagyember- és nagyasszony-vadász internet- és mobiltelefon-használók készülékein is a legcsekélyebb hívogatás, rákeresés nélkül hemzsegnek azok az elrettentő fotók, amelyek még élő, valaha az emberi nem legszebb képviselőiként körülrajongott filmsztárok mai, többnyire ijesztő fizikai – és attól tartok, egyben lelki – állapotát érzékeltetik. Neveket természetesen nem említek, hiszen a kipécézés, a másokon gúnyolódás nem az én műfajom, művelik azt éppen elegen.