Egy kis hittanos jegyezte meg, amikor Jézus nagycsütörtöki mennybemenetelét tanultuk: bizony nem volt szép Jézustól, hogy csak úgy „faképnél hagyta” tanítványait. Valóban, nem az lenne a leghatékonyabb módja az Isten országába való meghívásnak, ha azt maga a velünk maradt, feltámadott Úr végezné? Jézus itt, a búcsúbeszédében már a Szentlélek pünkösdi eljövetelét jelenti ki. Isten Jézusban nagyon közel jött hozzánk, emberekhez, de igehirdetésének korlátja is volt emberi valója. A Szentlélek kitöltése által viszont a hozzánk közel jövő Isten bennünk lakozó Istenné lehet. A Lélek „elvezet titeket a teljes igazságra” (13), „megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” (Jn 14,26) – megerősíti, hitelesíti szívünkben, amit Jézus kijelentett. Ezért mondhatja Jézus, hogy jobb lesz tanítványainak, hogy a testben feltámadt Úr elmegy, mert utána – a Lélek által – sokkal több követője életében és jóval bensőségesebben lehet jelen.

3Móz 11

130. zsoltár

Jézus tanítói karakterének sajátja volt a szemléletes képek és hasonlatok használata. Búcsúbeszédei is ezt példázzák, ahogyan itt is vajúdásnak nevezi tanítványai életét. Fájdalmas és megpróbáló időszaknak, amelyet azonban hirtelen kitörő megkönnyebbülés és öröm követ. Jézus szava itt többes értelmű. Beszél a közvetlen előttük álló napok történéseiről. Elfogatásáról, szeretteitől való elszakításáról, és persze ideérthető már halála, sírba helyezése, amely miatt „ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül” (20). „De szomorúságotok örömre fordul” (20) – a feltámadás, a Mesterrel való újbóli találkozás öröme elfeledteti az átélt szomorúságot. Mindenképpen ki kell hallanunk ebből a részből, hogy Jézus a távoli jövőre is utal: mennybemenetelére, idők végi visszajövetelének ígéretére és arra az egyszerre reményteljes, néha mégis elbizonytalanodott, értetlen és monoton várakozásra, amelyben mai tanítványai benne vannak. Vajúdás. Mi tudunk-e így tekinteni az életünkre? Van benne sok próba, szenvedés, nehézség, Istentől és embertől való magára hagyatottság érzete, de amelynek végén mégiscsak a Krisztussal való boldog beteljesülés öröme vár minket – „és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek” (22).

3Móz 12

172. dicséret

Jézus küldetésének célja, hogy Isten és ember között helyreállítsa az emberi engedetlenség által megromlott kapcsolatot. „…az Atya szeret titeket, mivel ti szerettek engem” – úgy lehetünk a mennyei Atya gyermekei, ha a Fiú, Jézus testvéreivé leszünk: ez a visszafogadtatás módja. Jézus az út az Atyához. Aki meglátja benne a testté lett Istent (27b, „hiszitek, hogy én az Istentől jöttem”), aki elfogadja, hogy az ő áldozata tett eleget Isten – engedetlenségünk miatt érzett – jogos haragjának, és aki innentől kezdve hálával ezért az elégtételért úgy szabja az életét, mint az Isten családtagjához illő, az visszatalál abba a szeretetlétbe, értelembe és célba, amelyre Isten az embert teremtette. Az ilyen ember számára magától értődő az is, hogy „Jézus nevében” imádkozik (24): Jézus az, aki Istennel való megújult kapcsolatának elkezdője és garanciája. Az ilyen ember számára magától értődő, hogy akkor kér jól, ha ezt nem önző módon, saját vágyai szerint, hanem Istennek a kedvét, akaratát keresve: másokért teszi. Erre kapja ma az ígéretet: „kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (24)

3Móz 13

725. dicséret

„Íme, most nyíltan beszélsz, és nem példázatot mondasz” (29) – ezen a ponton a tanítványok nagy részének már egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy amit hallanak, az Jézus búcsúja, még akkor is, ha azt nehezen fogadhatták el, hogy megpróbáltatásai között éppen ők lesznek az elsők, akik magára hagyják őt. Jézus számol is ezzel, mint ahogyan erőt merít abból, hogy küzdelmeiben mégsem lesz teljesen magára hagyva, „mert az Atya velem van” (32). Valószínűleg Gecsemáné-kerti gyötrődésének felismerése ez: próbatételének éppen abban fejeződik majd ki a nagysága, hogy egy ponton az Atya is magára hagyja majd őt a kereszten (Mt 27,46; Mk 15,34). Kiszolgáltatja az Isten nélküliség állapotának, elkárhoztatja őt, hogy éppen ezáltal tegye semmissé a bűn, kárhozat és örök halál embert igénylő hatalmát. Isten elhagyja Fiát a kereszten, hogy minket már sohase kelljen elhagynia, mi viszont minden nyomorúságunk közepette is tudhassunk erőt, felemeltetést, továbbmenetelt kapni annak tudatából, hogy „az Atya velem van” (32).

3Móz 14,1–32

758. dicséret

Miután Jézus befejezte a tanítványokhoz intézett búcsúbeszédét, tekintetét az égre emeli, és imádságba kezd. Imádságában azonban ismét tanítványai kerülnek elő, főképpen értük jár közbe, és mivel a népért való esedezés, közbenjárás hagyományosan a papok feladata volt, ezért nevezzük ezt az imádságot Jézus főpapi imájának. Ez a kezdeti rész Jézus önkijelentése, bemutatkozása is. Az, hogy Istent Atyaként szólítja meg, mutatja a vele való bizalmas, közeli viszonyát, egyszersmind a vele való egyenrangúságát, egységét is (5). Kijelentése szerint az Atya neki adta az afeletti hatalmat, hogy követőinek örök életet adhasson. Végül az örök élet mibenlétét is körülírja: az Isten megismerése. Lényeges, hogy itt a megismerésre használt szó (ginoszkó) nem pusztán intellektuális, tanulható megismerésre vonatkozik, ahogyan leginkább értjük, hanem a másikkal való életközösségre. Ezen a ponton még akár azt is idézhetjük, hogy az Ószövetség a legbensőségesebb házastársi viszonyt fejezi ki az ismerni szóval. Az örök élet – és így válik kézenfekvővé az, hogy már ebben a földi életben elkezdődhet – Istennel kapcsolatot kereső, őrá figyelő, neki való engedelmeskedést kívánó élet.

3Móz 14,33–57

230. dicséret

Jézusnak az emberrel kapcsolatos szándékának félreértése, ha azt hisszük, a követőiből elzárkózó – a világból, hétköznapokból, mindennapi életkérdésekből kivonuló – közösséget kívánt formálni. Az evangéliumok lapjain szemléletesen tárul elénk, hogy Jézus maga is a legtermészetesebben vett részt mások mindennapjaiban, hétköznapi sorskérdéseiben, akár apró-cseprőnek mondható ügyeinek megoldásaiban (Mt 17,24), képviselve, hogy ezek is az emberi élet elidegeníthetetlen velejárói. Jézus nem kívánja kivonni követőit a világból, de azt fontosnak tartja, hogy a világban és a világgal megkülönböztetett módon éljenek. Legyenek egyek a vele való közösségben (11), törekedjenek a megszentelt, Istennek tetsző életre (18), arra, hogy tetteik Isten nagyobb dicsőségére szolgáljanak (10), hogy ő örömét lelje bennük (13). Hegyen épített várossá, mécsessé, életízzé, a világ világosságává akarja tenni őket, hogy „ragyogjon a ti világosságtok az emberek előtt” (Mt 5,16).

3Móz 15

164. dicséret

„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14) – hangzanak János evangéliumának jól ismert, kezdeti sorai. Jézus Krisztus földre születésével Isten dicsősége jelent meg a világban. Isten dicsősége tekintélyes és súlyos fogalom az Ószövetségben. Az ő jelenlétének, kijelentésének, mindenható hatalmának, de az emberhez való kegyelmes és megkímélő odafordulásának is a kifejeződése (2Móz 16,7–10; 24,16–18). Micsoda felmagasztalása Jézus követőinek, hogy azt az isteni dicsőséget, amelyet Jézus képviselt a világban, követőire ruházza át! Felhatalmazza őket, hogy Isten jelenlétének, kijelentésének, Isten hatalma, kegyelme, üdvözítő ereje világi megnyilvánulásának képviselői legyenek a világban. Jó kezekbe tette le ezt a dicsőséget? Ismerve képességeinket, emberi gyengeségeinket, joggal kételkedhetnénk benne, de Isten akarata szerint igen. A mennyei Atya, aki Jézusban jónak látta törékeny emberi testben, kiszolgáltatva meglátogatni népét, Isten országának ügyét is esendő emberi kezekbe – a mi kezünkbe is – helyezi. Ismerjük fel ennek kivételezettségét, vállaljuk magunkra ennek felelősségét, legyünk Isten velünk valóságának követei, képviselői nap mint nap!

3Móz 16

481. dicséret