Kiábrándulásunk egyik oka, ha félreértjük Isten vezetését. Amikor választott népe még mint tűz- és felhőoszlopot követte őt, kevésbé tévedt meg?

A kivonulás történetéből látjuk, számos csalódás tarkította az útjukat. Hóseás próféta szerint Isten kisgyermekekként tekintett rájuk, úgy vezette őket a pusztán át, ahogy az édesapa fogja a gyermeke kezét. Tanulniuk kellett Istenben a bizalmat, a hitet, ebben segített a jelenlétének demonstrálása a tűz- és felhőoszlop által. Bár megtapasztalták Isten szabadítását Egyiptomból, átélték a Vörös-tenger kettéválásának csodáját, mégis lépten-nyomon zúgolódtak az Úr ellen, és rosszul viselték a pusztai vándorlás megpróbáltatásait. Szóval a megtapasztalt csodák vagy a vezetés önmagukban nem óvnak meg minket a csalódástól, ha hitben éretlenek vagyunk.

Hogyan hatna a hitünkre, ha több csodát élnénk át?

Valóban több szabadulást, életváltozást szeretnénk megtapasztalni a gyülekezetben, akár újraélni a kilencvenes évek ébredési hullámát. János evangéliumában arról olvasunk, hogy Jézus hét nagy jelet is tesz, mégsem hisz benne mindenki. Ahogy Ézsaiás megjövendölte, megkeményedett a szívük: „Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!” A csoda legalább kétféleképpen értelmezhető: természetfeletti eseményként – ezt hittel lehet csak elfogadni –, vagy láthatatlan bár, de logikus, természetes folyamatként. Isten viszont arra vágyik, hogy higgyünk, bízzunk benne, és ne csupán észbeli meggyőződésből, tárgyszerűen kapcsolódjunk hozzá. A csodatételek így hoznak bennünket döntéshelyzetbe.

Az Ószövetségben azonban szemtől szemben beszélget Istennel például Ábrahám is.

Ám neki is hitre volt szüksége az Úr-Kaszdimból való elinduláshoz. „Menj el […] arra a földre, amelyet mutatok neked!” Az Úr nem fejti ki részletesen a tervét: csak indulj és menj! Pál apostol az ősatya legnagyobb érdemét abban látta, hogy „hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul”.

Tőlünk miért vonta meg a kézzelfogható közelséget?

Többféleképpen táplálja a hitünket, egy-egy szíven találó igei üzenettel vagy imameghallgatással. Az úrvacsora egyik lényege: érezni és látni, hogy jó az Úr. Viszont amikor nem tapasztaljuk ezt, tartsunk ki és imádkozzunk! Persze szeretnénk, mint a tanítványok, sátrat verni az isteni kijelentés helyén, befőttesüvegbe zárni a mennyei megtapasztalásokat, de a hitnek nem ilyen a természete, nem folyamatos élményre alapoz. Utóbbi viszont hozhat fordulópontot az életünkben, és megerősíthet.