... halljuk és olvassuk szinte minden híradásban, hogy válság van. Örökzöld, minden időben alkalmazható kijelentés, hogy fölfigyeljenek rá az emberek. Közhely. Persze ettől még a legtöbbször igaz is lehet. „Olyan időket élünk, amelyek próbára teszik az ember lelkét.” Hol, életünk melyik területén nincs válság? Ki nincs itt válságban? Minden valamirevaló ember és szakma időnként krízisbe kerül. Ez szükséges. Kötelező figyelmeztetés.

Kezünkbe került egy huszonöt évvel ezelőtti igehirdetés. Úgy kezdődik, hogy válságban van a házasság, a család, a gyereknevelés, a gazdaság, a társadalom, az egészségügy, az oktatás, az igazságszolgáltatás, az egyház, az egész ország. Válságban van az ökumené, a keresztyénség, a vallások és általában az egész világ... Ki nincs válságban? Hogy jön ahhoz, hogy ne legyen válságban, amikor az mindenkit és mindent érint? Itt nem is lehet élni! Általánosítunk. El kell menekülni oda, ahol jól élnek az emberek és gazdagok. Mert végső soron mindenkit ez a cél hajt. Nem egyformán értékeljük és kezeljük a helyzetet, amelyben élünk. A legtöbben haragszanak, panaszkodnak, áldozatnak érzik magukat, szidják a rendszert. Valakit megneveznek, vádolnak, ez ad némi megnyugvást nekik. Mások megadják magukat a nyomasztó érzésnek, hogy tehetetlenek, és passzivitásba süppednek. Van más választásunk? Forradalom? Ahhoz persze nem elég csak kritizálni. Értelmes, előremutató és megvalósítható célok, alkalmas ifjak kellenek, mint a márciusiak. Legalább egy Petőfi. Azután harc, háború és vér? Van más, békésebb út? Akkor az kellett. Most gondolkozni, elemezni, kutatni az aktuális válság okait, még inkább a gyökereit.

Megvallani, hogy nem is érdekelt minket korábban, hogyan mennek a dolgok, s mennyire közönyösen, önzően csak a saját személyes világunk érdekelt minket. Lehet ebből felébredni, új utat keresni, lehetőséget a változtatásra. Mert most az kell. Változás. Kinek? Elsősorban nekünk, hogy azután körülöttünk változzon a világ. Nem kell örökre beleragadnunk a krízisbe. A válság mindig lehetőség valami újra, belső személyes átalakulásra, a reformáció folytatására. Nekünk a megváltás a mindig új utunk. A bűntudat önmagában megbénít, ha nem követi a megbocsátás felszabadító élménye. Hiszünk-e a bocsánatban? Vettük-e és adjuk-e másoknak? Az árulásért, a bántó, sértő szavakért, a megbélyegzésért, a tisztességtelen tettekért, megszegett ígéretekért, a mulasztásokért, hogy gyáván hárítottuk a felelősséget, hagytuk másra, hallgattunk, amikor szólnunk kellett volna. Jézus Krisztus a megváltó út.