Érezted már a frissen sült kenyér illatát? Nincs is annál jobb! Szinte összefut az ember szájában a nyál, amikor elmegy a pékség előtt, vagy amikor kiveszi az anyukád vagy a nagymamád a sütőből a kenyeret.

Persze nem mindenki süti otthon a kenyerét, mert az elég nagy munka. Lehet, hogy ti is a boltban veszitek meg. Sokféle kenyér közül lehet válogatni, akár a pék süti, akár ti otthon. Te melyiket szereted a legjobban? A finom, puha fehérkenyeret, vagy a rozsból készültet, esetleg azt, amelyik egészen sötét, és sok mag van benne? Aztán ott a bagett, a hosszú, francia kenyér, netán az olasz ciabatta, amely hasonlít a bagettre, csak kicsit tömörebb a tésztája. Vagy inkább valamilyen kalácsfélét fogyasztasz szívesen? Mindegyik finom, de a jó házi kenyérnél nincs jobb a világon, főleg, ha kovásszal készül.

De mi a kovász? A kenyér „lelke”, amely a tömör, szinte ehetetlen tésztát laza, levegős kenyértésztává változtatja. Lényegében csak víz és liszt keveréke, vagy egy darabka nyers tészta az előző kenyérsütésből, amelyben természetes élesztőgombák szaporodnak el. Óvatosan kell bánni vele, hogy életben tudjon maradni. Mert igen, a kovász olyan, mint az élet: ahhoz, hogy növekedjen, nagy odafigyelésre van szükség. Egyenletesen melegen kell tartani, naponta „etetni” és „itatni” kell egy kis liszt és egy kis víz hozzáadásával. Így aztán szép lassan „megérik”: egyre nagyobbá válik, szépen fellazul az állaga, kisebb-nagyobb hólyagocskák jelennek meg benne. Ha kész a kovász, bele kell keverni a tésztába, amelyből a kenyeret szeretnénk készíteni.

És képzeld, egy kicsi kovász egy egész nagy tálnyi tésztát képes megkeleszteni! Jézus pedig azt mondja, hogy hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet vesz az asszony, belekever a lisztbe, míg végül az egész megkel (Mt 13,33). Ez azt jelenti, hogy ha Isten szavát befogadjuk, gondozzuk és növeljük magunkban, akkor idővel áthat mindent, és kitölti az életünket. Sőt! Túl is csordulhat rajtunk.

Mert bizony a tésztát, ha túl sokáig hagyják kelni, a kovász annyira megnöveli, hogy akár „ki is futhat” a tálból. Isten szeretete is így csordulhat túl rajtunk, így juthat el másokhoz is, amit tőle kaptunk. Azonban a gonosz gondolatok is el tudnak szaporodni bennünk a kovászhoz hasonlóan. Először csak egy kicsi rosszaságot csinálunk. Vagy éppen csak gondolunk rá, ám ha dédelgetjük, akkor bizony másra se tudunk gondolni. És azután meg is csináljuk a rosszaságot.

A meleg éghajlaton különösen óvatosan kellett bánni a kovásszal, az erjedési folyamatot tisztátalannak tartották, ezért gyakran fogyasztottak kovásztalan kenyeret, ami szárazabb ugyan, de kevésbé romlik meg. Amikor kivonultak Egyiptomból, kovásztalan kenyeret vittek magukkal és készítettek útközben, ha tábort ütöttek. Ott nem volt mód a kovász gondozására, a kelesztésre. De Isten velük volt, ő gondoskodott arról, hogy kenyerük legyen. Mannát adott, amely pótolta a lisztet, nem kellett hozzá kovász. Velük volt Isten. Ő volt a kovászuk.