A föld felosztását Józsué, Eleázár és a fejedelmek végezték el sorsolással, Isten útmutatása alapján. Ez tükrözi az ókori keleti népek gondolkodásmódját, amely szerint az élet alakulását felsőbb hatalom irányítja, s ezt az akaratot sorsvetés útján meg lehet ismerni. Izráelben elfogadott módja volt a sorsvetésnek az úrim és a tummim segítségével hozott döntés (4Móz 27,21). Gondolhatunk itt Zakariásra (Lk 1,9) vagy Jézus köntösére (Mt 27,35). Az, hogy a törzsek sorsolás útján jutottak földjükhöz, azt is jelentette, hogy ez nem az ő érdemükön és teljesítményükön múlott, hanem Istentől kapták az adott területet, amelyre azután nagy gonddal vigyáztak (például Nábót szőlője – 1Kir 21,3). Ez nem zárta ki azt sem, hogy hűségükre is tekintettel volt Józsué. Káléb elmondhatta, mely területre tart igényt, nyolcvanöt évesen azt mondja, éppen olyan erős, mint negyvenöt évvel azelőtt (6–11). De mást mondunk manapság! Ezenkívül megtudjuk Izráel fiainak neveit; a területen nem találjuk Józsefét (1Móz 49,1–28). A megoldás ebben a szakaszban van. Nem József, hanem fiai kapják a területet (4). Fontos, hogy figyelmesen olvassuk a sorokat!

Ef 6,5–9

26. zsoltár

Ne idegenkedjünk az ismert, idegen nevek és helyszínek felsorolásának olvasásától, hanem vegyük észre azokat az érdekes történeteket, amelyekkel közben szembesülünk. Nemegyszer a nevek között kiderül egy-egy családról, hogyan élik meg hitüket, fogalmazzák meg kéréseiket. Káléb nem olyan örökséget kap, hogy ezentúl nyugalomban élhet hűségére és idős korára tekintettel. Meg kell harcolnia a neki szánt területekért. Mint a mesében, az uralkodó annak ígéri a lányát, aki teljesíti a próbákat. Itt azt olvassuk, Káléb annak ígéri, aki elfoglalja Kirjat-Széfert. Otníélnek sikerül, és Káléb feleségül adja hozzá leányát. Azt is megtudjuk: Otníél azt mondja, kérjen apjától mezőt (18). Amikor Káléb látja lányát leszállni a szamárról, rögtön ezt kérdezi: mit szeretnél? A lényegre tör: nincs idő mellébeszélésre, udvariaskodásokra, mondd, mit szeretnél! Tudunk-e lényegre törően kommunikálni? Azt figyelhetjük meg: Aksza mást, többet mond, mint amire a férje kérte. Nem pusztán földterületet, hanem vízforrásokat. A forrás a táplálásnak, az életnek a jelképe. Mire vágyakozunk? Kinek mondjuk el? Ezt a történetet A bírák könyvében is elolvashatjuk (Bír 1,15).

Ef 6,10–24

763. dicséret

A József fiainak örökségéről szóló rész van előttünk. Megfigyelhetjük, mely részeket kapták meg, s rámutat gyengeségükre is. A Szentírás nem titkolja, hogy a választott nép fiai nem engednek mindenben Istennek. Nem teljesítik maradék nélkül a Mózes által adott parancsát, nem űzték ki az őslakosokat, így nem is vették teljes egészében birtokba a nekik ígért földet, hanem különböző szövetségeket kötöttek velük, hűbéreseikké tették azokat, akikkel semmiféle egyezségre sem volt szabad lépniük a mózesi törvény értelmében. Isten egyértelműen megtiltotta a népének a bármiféle üzleti kapcsolat létesítését ezekkel a nemzetekkel, s a legkevésbé sem volt szabad velük egyezséget kötni, mert félő volt, hogy átveszik tőlük a pogány vallási szokásaikat, ami a későbbiekben gyakran elő is fordult (Hós 7). Nem véletlenül hangzott a mózesi intés: „Mert eltérítik fiaidat tőlem, hogy más isteneket szolgáljanak.” (5Móz 7,4) Mégis azt látjuk, az attól való eltérést különböző indokokkal támasztják alá: mindenféle munkát el lehet végeztetni velük, „kényszermunkásokká lettek” (10).

1Jn 1,1–4

12. dicséret

A terület felosztása sorsolással történt, de nem a szerencse, hanem az Úr irányította. Azt gondolnánk, így megelőzhető az elégedetlenség. Ebből a részből láthatjuk, mi is milyen naivak tudunk lenni. József fiai rácáfolnak erre. Az örökséget nem ők választották, de nem voltak elégedettek azzal, amit kaptak. Pedig ha elővesszük a térképet, láthatjuk, a terület nem volt kicsi. Egy párbeszédből megértjük, Józsué milyen bölcsen próbálja helyre tenni azokat, akik csak úgy szeretnék, ha minden az ölükbe pottyanna. Saját szavaikat fordítja szembe jogosnak vélt indokaikkal: ahogy mondják, „nagy a ti népetek”, hát menjenek, és irtsák ki az erdőket (18). Kezdjenek el dolgozni! Ők azonban annyira el vannak foglalva saját elégedetlenségükkel, hogy csak az újabb gondjaikat említik. Mit tegyünk az erdőkkel? Mit a harci kocsikkal? Nem tudjuk birtokba venni ezt a területet. Józsué nem gondolja újra a területfelosztást, hanem feladatot ad az elégedetlenkedőknek. Dolgozzatok, harcoljatok, s meglesz az eredménye, ki fogjátok űzni ellenségeiteket (18). Hányszor van így a mi életünkben is? Nem látunk túl az akadályokon és bajokon. Kell valaki, aki rámutasson: nem elégedetlenkedni kell, hanem tevékenykedni.

1Jn 1,5–10

230. dicséret

Józsué biztatta őket. Megdorgálja késlekedésüket, sürgeti őket, ne halogassák a föld birtokbavételét. Azért hibáztatja mindnyájukat, mert még nem vették birtokba az Isten által felkínált örökséget. Tessék elindulni, fölmérni, visszajelezni, hogy legyen folytatás (4). Tevékenységre, nem tétlen várakozásra szólít, amikor lustának nevezi őket. Ne legyenek hanyagok, gondatlanok, lusták, se bátortalanok (Péld 18,9). Hányszor félünk, megfáradunk, késlekedünk, nem élünk az Istentől kapott ajándékainkkal! Meg kell mozdulni! A cselekvő Isten cselekvésre buzdít. Várták, hogy beteljesedjék az Ábrahámnak adott ígéret, most meg tétlenkednek. Józsué a kisorsolt területek birtokbavételére való buzdításon kívül összeíratta a területeket, hogy a még fennmaradt törzsek részére is kisorsolja a rájuk eső részt (6). Józsué küldi őket. Jézus is: a tanítványoknak a jeruzsálemi bevonulás folyamán el kell menniük az előttük lévő faluba a szamárért (Mt 21,2) – „elmenvén tegyetek tanítvánnyá minden népet!” (Mt 28,19) „Elmentek tehát a férfiak”, bejárták az országot, engedelmesen elvégezték a feladatot, úgy tértek vissza Józsuéhoz, azután folytatódott a területek felosztása. Jézus elment, hogy helyet készítsen nekünk (Jn 14,2).

1Jn 2,1–6

269. dicséret

A sok idegen név és város között felfedeztünk egy-két érdekességet is. E fejezet végén figyelhetünk fel a nép Józsué iránti hálájára. Amikor a többiek már mind hozzájutottak a részükhöz, Józsuénak örökséget adtak abból, amit kaptak. Meg tudjuk-e osztani másokkal, amit kaptunk? Mennyire jellemző ránk, hogy jóindulatúan figyelünk másokra? Józsué azt a várost kapta, amelyiket kérte, Timnat-Szerah (a maradék osztályrész) nem kiemelkedően jelentős hely, a hegyvidéken helyezkedik el. Ott épített hajlékot, s majd oda temetik el (Józs 24,30). Milyen sokszor természetesnek vesszük azt, amink van, máskor elégedetlenkedünk: miért nincs még? Józsué nem elsőnek kapott területet, hanem akkor, amikor már mindenkinek rendeződött a sorsa. Tudunk-e türelmesen várni és tudunk-e hálásak lenni azért az otthonért, amelyet kaptunk? Különös örökség részesei lehetünk (Ef 1,11). A fejezet utolsó versében arról olvashatunk, hogy Józsué és Eleázár felosztották a földet, sorsvetés által, az Úr előtt. Ez emlékezteti őket arra, hogy nem akárkitől kapták osztályrészüket, s arra vigyázniuk kell.

1Jn 2,7–11

548. dicséret

Kijelölik a menedékvárosokat. Ezeknek könnyen elérhetőknek kellett lenniük, hogy oda menekülhessenek a vérbosszú elől. Akkor is szükség volt a szabadításra, ha valaki valamiért kiszolgáltatott helyzetbe került. Isten az élet Ura, szabadulást, biztonságot kíván nyújtani, még az egyik legnagyobb vétek elkövetőjének is, amennyiben nem szándékosan elkövetett gyilkosságról van szó. Ezúttal is büntetést szab ki: nem maradhat saját városában. Így rendelkezik: „Jelöljétek ki a menedékvárosokat [...], hadd meneküljön oda...” (2–3). Az akaraton kívül elkövetett gyilkosságért is felelős a halált okozó. A menedékvárosokba való menekülés lehetősége véd a túlkapásoktól. A vétkesnek a városfalon belül nem kellett tartania a vérbosszulótól, mert az nem mehetett be a településre, hogy elvegye az életét. Amíg a városban maradt, míg a főpap élt, védelmet élvezett, vagy a vizsgálat kiderítette, valóban nem szándékos emberölésről volt-e szó (4Móz 35). Mindkét esetben visszamehetett saját városába (6). A főpap halála azt jelképezte, hogy eltörölték a gondatlanságból más ember halálát okozó vétkét. A szabadulás kész (Róm 8,1), mert különleges főpapunk van, aki által kegyelmet találunk (Zsid 4,15–16).

1Jn 2,12–14

658. dicséret