Józsué könyve az ígéretek valóra válásáról szól. Ebből a történetből mindenki megérti, hogy Isten sajátos időszámítása nem emberi mértékkel működik. Sok nemzedékkel elbeszélésünk előtt még Ábrahám nyerte el az ígéretet: „A te utódaidnak fogom adni ezt a földet” (1Móz 12,7). De teltek az évek, évtizedek, sőt évszázadok, és Kánaán még mindig a kánaá niaké volt, míg az izráeliták rabszolgasorban sínylődtek Egyiptom földjén. Aztán jött Mózes, majd Józsué, velük a választott nép végül megérkezett az ősatyáknak ígért földre, és elkezdte birtokba venni azt.

Ezen a héten sok terjedelmes leírást olvasunk a napi Igék rendje szerint. Törzsi határokról és kiosztott városokról van szó ezekben a fejezetekben, mi pedig legszívesebben lapoznánk tovább… Ehelyett inkább gondoljunk arra: minden megszerzett város és falu, minden birtokba vett talpalatnyi föld azt mutatja, hogy Isten ígérete érvényes akkor is, ha úgy érezzük, teljes feledésre ítéltettünk. A sok határlista között szinte észrevétlenül bújik meg Káléb története. Vele Mózes negyedik könyvében ismerkedtünk meg, ő volt az a kém, aki Kánaán földjének kikémlelése után igyekezett bátorítani a csüggedő népet: „Bátran fölmehetünk és elfoglalhatjuk, mert le tudjuk győzni őket” (4Móz 13,30). Mindez negyvenöt évvel korábban történt. Káleb kitartásra intett, és hűséggel állt Mózes mellett ezután évtizedeken át. Amikor kellett, harcolt, és forgatta magában az ígéretet: egy napon megkapja majd Hebrónt és környékét, ahol letelepedhet családjával, azon a vidéken, ahol korábban a félelmetes óriások éltek.

A türelem és a hűség mintája ő; aki ráadásul idegen, kenizzi volt. Ennek a nyolcvanöt éves idegennek a példája arra tanít, hogy Isten választottai nem a jutalom reményében cselekednek. Ők hűségesek, mert nem tudnak mások lenni. Az pedig, hogy Isten a hűségre hűséggel felel, már ajándék.