Ki ismeri az alig hat és fél száz lelkes Barsbaracskát, aki nem a Felvidékről származik? Valahol Léva és Érsekújvár között található a magyar–szlovák nyelvhatáron. Szabó Tibor szülőfaluja a XIX. századig színmagyar, jelentős részben református település, amelynek újabb-legújabb kori története sok más felvidéki településével rokon. – Mifelénk a magyar és a református egyet jelentett, katolikus magyarok eredetileg kevesen voltak, szóval azt lehet mondani: az identitás formálásában az etnikai és a vallási tudat szinte egybeesett, egymást erősítette. Persze mára ezt úgy kell látni, hogy ott, a nyelvhatári környezetben a magyarság és a reformátusság együtt sorvad – bocsátja előre Szabó Tibor.

EGY FELVIDÉKI MAGYAR FALU SORSA

De hogyan is lett mára Barsbaracska nyolcvan százalékban szlovák és csak húsz százalékban magyar falu? Ide a török nem tudta befészkelni magát, ám később, a XVIII-XIX. században mégis telepítettek ide katolikus szlovák népelemet a magyar földesurak. Az etnikai arányok azonban akkor még nem fordultak ellenkezőjükre, a módosabbnak számító gazdák – köztük Szabó Tibor ősei — továbbra is magyarok voltak. Trianon után folytatódott a fokozatos szlovák katolikus betelepülés, de — bár gyengült - megmaradt az etnikai összetételben az őslakos népelem dominanciája. A második világháborű végén is még legalább hetven százalékban magyar ajkúak éltek ebben a - Garam menti hátság dombvidékén fekvő - kisközségben.

A kedvezőtlen folyamat 1945-től gyorsult fel a csehszlovák állam keretei között. Barsbaracska lakossága elkerülte ugyan a kitelepítést Magyarországra, de a magyarokat bűnös népként megbélyegző Benes-dekrétumok értelmében interjúalanyom édesapja sem úszhatta meg, hogy északra, csehországi rabszolgamunkára hurcolják el. Az apa másfél év után hazakerült ugyan, de az ilyen intézkedések is hozzájárultak a felvidéki magyarság megfélemlítésen alapuló beolvadásához.

Még ugyancsak a kommunista fordulat előtt sok magyar nagygazda földjét elkobozta az állam Barsbaracskán is, és azokat szlovák nemzetiségű telepeseknek adta. A jelenlegi martonvásári polgármester nagyapja megtarthatta a maga tíz hektárját, ám 1948-ban jött a kommunizmus, amely aztán mindent elvett a birtokos parasztságtól. Beszélgetőpartnerem a családi emlékezetből felidézi: - Nagyapámnak mind a földet, mind a két pár lovát be kellett adnia a szövetkezetbe, cserébe annyit engedtek meg, hogy ő hajthassa az elkobzott lovait... Nehezen fogadta el ezt, bár erről nekünk, gyerekeknek, később nem sokat beszéltek.