A Parókia portálon olvashattunk nemrégiben írásokat A helyemen vagyok? címmel. Azokra reflektálva elmélkedett egyik alkalmán egy ökumenikus imakör. Jó testvéri bizalommal beszéltek a hitükről, és meglepően mély, őszinte vallomások fakadtak föl a tagokból. Hol a helyem a tér és idő koordinátájában? És hol Isten akarata szerint? Ha itt vagyok most veletek, nem lehetek máshol, nem a kedvtelésemnek, a munkámnak szentelem magamat.

Mindennap, minden órában döntenünk kell arról, hogy hol és kivel töltjük el és meg az időnket. Téves az a sokszor emlegetett mondás, hogy valaki jó helyen volt jó időben, netán rossz helyen rossz időben. Azt sugallja, hogy ezért csak megtörténtek vele a dolgok. Ki dönt? Én vagy valami véletlen, a sors, a végzet? Vagy a nagy Rendező irányít, helyez bele egy szerepbe? Mi leszek, ha nagy leszek? Ha egyszer öreg leszek és beteg? Hol fogok megöregedni, hogyan fogok meghalni? Mekkora felelősséget vállalok azért, hogy most itt vagyok, és mekkora a felelősségem a jövőmért? Ilyen végső kérdések is fölmerültek a beszélgetésben.

Egy asszony keresi a helyét, mert felnőttek az unokák, és már nincs szükség arra, amit eddig nyújtott boldogan a családnak, pedig többet szeretne adni magából most is. Egy férfi megosztotta egzisztenciális dilemmáját: vajon az a munka, amelyhez ért, és tudja, hogy tehetsége van hozzá, tetszik-e Istennek? A szórakoztató zene jó megélhetést biztosított a családnak, de néha elbizonytalanítja a hitbeli és lelkiismereti kérdés: vállalhat-e olyan zeneszerzést, amely nem kifejezetten Isten dicsőségét szolgálja?

Érdekes vita alakult ki arról, van-e olyan foglalkozás és szakma, amely nem kedves Istennek, amelyet keresztyénként nem művelhetünk. Honnan tudható, hogy az nem Isten dicsőségét szolgálja? Egyetértés született arról, hogy a zene és a tánc önmagában örömteli, művészi és lélekemelő foglalkozás. Akkor nem az, ha silány és igénytelen vagy romboló hatású, azaz csak az érzékekre hat és destruktív, mint Salome tánca Heródes előtt: véres erőszakot eredményezett (Mt 14,3-12).

Megállapodtunk, lecövekeltünk egy helyen, vagy úton járunk, menet közben vagyunk? Nem mindegy, hogy bolyongunk a magunk pusztájában negyven vagy nyolcvan évig csöndes kétségbeesésben, bizonytalanul, vagy a Lélektől vezérelve járunk Megváltónk után. Nyitogassuk a szemünket és a szívünket, hogy lássuk a Fényt, a világ Világosságát, hogy el ne tévesszük a célt! „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága" – mondja Jézus” (Jn 8,12).