Amikor azt gondoljuk, végére értünk a felsorolásoknak, azzal szembesülünk: még mindig van mit tennünk, s nem fogyunk ki az idegen városok neveiből sem. Azonban ez a rész is sok mindenre rámutat. A honfoglalás során még hátra van a léviták lakóhelyeinek a megállapítása. Tudják, Isten rendelkezett felőlük, bár nem földet kapnak (4Móz 18,20), mint a többi törzs, de várost és legelőt igen. Odamennek a léviták fejedelmei Eleázárhoz, a paphoz és Józsuéhoz, jelentkeznek azért, amit nekik Isten megígért (4Móz 35,2). Nem követelőzően, de emlékeztetve őket az Úr elrendelésére. Nem baj, ha emlékezünk és emlékeztetünk másokat is Isten ígéreteire. A felőlük való rendelkezés sem marad el (8). Negyvennyolc városról és azok legelőiről van szó az ország különböző pontjain, egy-egy törzs területén. Egyértelmű, hogy nem lakhatnak egy területen, hiszen akkor nem tudnák betölteni a feladatukat, ami nemcsak a láda hordozása, hanem az Úrnak való szolgálat és az áldásosztás is (4Móz 18; 5Móz 8,9–10). Isten gondoskodik rólunk is. Vegyük észre, mennyi mindent kaptunk!

1Jn 2,15–17

93. zsoltár

Józsué könyve itt tárja elénk a két és fél törzs elbocsátását, akik kérésüknek megfelelően már korábban kaptak földet (4Móz 32), s megígérték, segítik a többieket a honfoglalásban. Azonban ahogy korábban a kérésük, így most a cselekedetük adott félreértésre okot, s nekik ismét tisztázniuk kellett magukat. Mielőtt átkeltek a Jordánon, „feltűnően nagy oltárt” (10) építettek. A törvény tiltotta a két oltárt (2Móz 20,24), mert az Úr azt akarta, egy helyen imádják őt. Ezért érthető, hogy a testvérek gyanakodnak, s nekik védekezniük kell: Az oltárépítés célja a bizonyságtétel, illetve annak szavatolása, hogy bár a Jordánon túl laknak, egy a vallásuk, s joguk van az áldozatbemutatásra. Egyik attól fél, törvényt szegnek, a másik attól, mi lesz, ha nem engedik, hogy gyakorolják vallásukat, s emiatt hitetlenek lesznek fiaik (25). Gyakori félelmünk: mi lesz, ha…? Saját elgondolásuk alapján akarják garantálni hitükhöz, a vallásgyakorláshoz való jogukat. A szándék dicséretes, de ha nem beszélünk terveinkről, vélt vagy valós félelmeinkről, könnyen elmehetünk egymás mellett. A kommunikáció lényeges, kiderül: minden arról szól, az oltár csak jel. A hangsúly azon van: „az Úr az Isten!” (Zsolt 100,3) Legyen egyértelmű a mi hitvallásunk is!

1Jn 2,18–25

289. dicséret

Józsué beszédéből kitűnik az atyai gondoskodás. Megtesz minden tőle telhetőt, hogy a fő útmutatást átadja, elmondva búcsúbeszédét az egybegyűlteknek (2). Emlékezteti őket, tapasztalhatták: Isten mindenben hűséges és igaz. Teljesítette mindazt, amit atyáiknak ígért, ne kételkedjenek a jövőt illetően, sem benne. Élete munkájának összefoglalása tartalmazza, amit tett, Istennek engedve végezte, így jelölte ki a törzsek területeit s azok határait. Mint mondja, az erőre, bátorságra (6) továbbra is szükségük van, hogy a még el nem foglalt, de számukra behatárolt területeket is el tudják foglalni. A győzelem záloga az Isten törvényének a betartása (5Móz 5,32), ha nem fordulnak el attól (12). Egészen természetesnek veszi, hogy elérkezett a búcsú ideje (14). Semmi keserűség nincs benne, tudomásul vette, hogy ideje lejárt, hisz élemedett korú ember (1). Mintegy utolsó intelmét adja: ragaszkodjanak és szeressék az Urat! Ragaszkodni azt jelenti, elengedhetetlenül összetapadni. Közelség és függőség (Jer 13,11), lelki kapocs (Zsolt 63,9), szeretetkapcsolat (4Móz 30,20). Az Úrhoz való ragaszkodás a Kánaánban lakó népekhez való ragaszkodással szemben. Ez szavatolja a jövőt. Kihez ragaszkodunk? Kinek a véleménye fontosabb számunkra? Kinek a közelségét keressük?

1Jn 2,26–29

585. dicséret

Kun Mária

Józsué könyvének utolsó fejezetében arra figyelhetünk, hogy mindenki együtt van, aki meghatározó szerepet tölt be a választott nép életében. Józsué élete végén nemcsak saját életútjára tekint vissza, hanem a nagy finálé pillanatában végiggondolja a választott nép útját Ábrahámtól kezdve, majd sorra veszi azokat a győzelmeket, amelyek végül az ígéret földjének elfoglalásához vezettek. Sokkal több ez, mint emberi számadás. Útmutatást ad a jövőre: „az Urat féljétek, és őt szolgáljátok...” (14) E kérdéskörről úgy beszél, mint amelyhez szükséges az ő döntésük is. A hit személyes döntéssel jár, egyúttal felelősséggel is a ránk bízottakért, azokért, akikkel együtt vagyunk. Döntésem hat a közösségre. A hit nem magánügy. Én és a házam népe, akik hozzám tartoznak, akik rám bízattak. Hogyan döntök? Hasonlóan tett hitvallást Gedeon, aki nem kíván uralkodni a nép fölött, mert az az Urat illeti meg (Bír 8,23). Péter azt jelenti ki, hogy az Úrnál van az örök élet (Jn 6,68). Együttlétük célja az Istenhez való hűségük megerősítése. Izráel szolgálta az Urat, amíg élt, illetve addig, amíg azok éltek, akik ismerték az Úr tetteit (31). Közéjük tartozhatunk (Fil 3,12–14).

1Jn 3,1–12

228. dicséret

Adónijjá korban Absolon után következett, és jellemben is hasonlított rá. Ahogy Absolonban, benne is megvolt a mindenáron uralkodni vágyás, és láthatólag az a képesség is, hogy ennek érdekében maga mellé állítson embereket. Csak épp az Isten akaratával nem számolt. Ha ugyanis Dávid az Úrra esküdött, hogy Salamon lesz utána a király (30), az Úr pedig nem utasította el ezt az esküt, akkor nyilvánvalóan az ő akarata Salamon királysága. Az átmeneti zavart – Adónijjá mesterkedését – Dávid király öregkori gyengesége tette lehetővé. Ebből az esetből is láthatjuk, felelőtlen emberek mennyi bajt okozhatnak az egyházon belül. Nemcsak Adónijjá, hanem akik meggondolatlanul melléállnak. Ebjátár, aki veszélyes szerepet vállalt Dávidért – Absolon ellenében –, Jóáb, aki gondolkozás nélkül keresztüllőtte Absolont. Másfelől láthatjuk, mennyire lényeges azok helytállása, akik tehetnek valamit: Betsabé és Nátán talpraesett viselkedése. Nélkülük rosszul alakultak volna az események. Elemi cselekedet tehát imádkozni az egyház tisztaságáért, és nélkülözhetetlen megtenni, ami tőlünk telik. A történet vége sem ismeretlen napjainkban: a bukott vezér hívei „elsiettek mindnyájan, amerre láttak”.

1Jn 3,13–17

761. dicséret

Meghökkentőnek tűnhet, hogy szép intelmei közé Dávid két ember elpusztításának parancsát is fölveszi. Fontos tudnunk: Jóáb több gyilkosságot is elkövetett. Ezeket Dávid nem tudta megbüntetni, részben a családi kapcsolat miatt (Jóáb Dávid nőtestvérének fia volt), részben mert győztes hadvezér volt. De a bűn bűn, és amíg nincs megbüntetve, fertőzi Isten népét. Simí kritikus pillanatban lépett fel Dávid ellen. Akkor bocsánatot kért és kapott, de félni lehetett, hogy az új királynak lesznek nehéz pillanatai, és akkor újra fellép ellene. Salamon megígérte, hogy amíg szem előtt van, addig nem bántja (36–39). Simí hanyagságból – vagy más okból – maga szolgáltatott okot a kivégzésére. Adónijjá nem nyughatott. Abiság a korabeli felfogás szerint Dávid feleségének számított. A meghalt király özvegyét feleségül venni valamiféle igénybejelentés volt a trónra. Ez összevetve Adónijjá előző kísérletével világos, így kivégzése jogos volt. Salamon indulása tehát nem volt könnyű, de az Úr segítségével győzte.

1Jn 3,18–24

266. dicséret

A templom megépítése előtt az áldozóhalmon történő istentiszteletet elismerték Izráel életében. A gibeóni különleges jelentőségű volt, mert itt állt a kijelentés sátra, de ez nem volt okvetlenül azonos azzal a sátorral, amelyben a szent láda állt (2Krón 1,3–4). Isten elfogadta ezt a helyet, amit az is mutat, hogy itt jelent meg álomban Salamonnak egy életbevágóan fontos kérdésben. A kérdés: mit kíván Salamon? Válasza példát mutat a szolgálatban álló hívő embereknek. Azt kéri, ami szolgálatának minél jobb betöltéséhez szükséges. Ez pedig az engedelmesség (9). A szív értelmi, érzelmi és akarati központot jelent, tehát Salamon kérése az egész lényét betöltő ráhangolódás Isten akaratára. Nem a jobb életkörülmények, sem a siker, nem is a hosszú élet (11). Amíg így történt, addig sikeres volt az uralkodása, boldog az országa. A szövetségláda (15) annak jelképe, hogy Isten jelen van népe közt. Üres trón, amelyen láthatatlanul ott ül az Úr. Itt fejezi be Gibeónban megkezdett istentiszteletét. Majd uralkodását legfőbb bírói tisztével gyakorolja; máris megmutatkozik rajta Isten ígéretének (12) beteljesülése (16–28). Uralkodása tehát Isten áldásának jegyében kezdődött.

1Jn 4,1–6

545. dicséret

Czanik Péter